Az emberi test működésének egyik legcsodálatosabb szerve a gyomor, amely olyan erős vegyületet termel, amely akár egy borotvapengét is felold, miközben ő maga egyáltalán nem károsodik. Hogyan lehetséges ez?

Az étkezéssel bejuttatott falat emésztése már a szájüregben megkezdődik, és az azt borító nyálkahártyán keresztül meg is kezdődik a tápanyagok felszívódása. Ezután a nyelőcsövön keresztül a falat leér a gyomorba, ahol ezek a rendkívül erős emésztőenzimek termelődnek.

Mindezt természetesen nem úgy kell elképzelni, hogy a gyomorsav, sósav csak úgy lötyög a hasunkban. Éppen ellenkezőleg! Ez az anyag csak akkor kezd el termelődni, amikor a szánkba bekerülő falat különböző idegrendszeri és hormonális reflexek útján mintegy kiváltja ennek az ingerét. Ilyenkor a gyomor falát alkotó sejtekből többek között a sósav képződéséhez szükséges ionok szabadulnak fel, amelyek ott helyben állnak össze enzimmé. Ez a sósav, a termelődő egyéb anyagokkal együtt tovább folytatja a bejutott falat már megkezdett emésztését, alkotóelemeire történő bontását. Amint az étel távozik a vékonybél felé, szintén reflexes folyamatok útján, a sósav termelődése jelentősen lecsökken.

Ahhoz, hogy a gyomor fala ezt a rettenetes emésztő hatást nap mint nap elviselje, hatékony segítséget nyújt a helyben termelődő nyák, amely védőpajzsként szolgál a tomboló enzimek ellen. Ha ennek a mennyisége valamilyen oknál fogva csökken, könnyen gyomorfekély alakulhat ki.

A reflux-betegségben szenvedők jól ismerik azt a kellemetlen, égőérzést szegycsontjuk környékén, amit a gyomorból kiáramló sósav okoz. Hosszabb távon ez akár a nyelőcső fekélyesedéséhez is vezethet, érdemes tehát a megfelelő gyógyszerekkel mihamarabb szembeszállni ellene.

Azok, akiknél sokszor fordul elő hányás (pl. bulimiások) készüljenek fel a sav ártalmas hatásaira: fogzománcuk ugyanis nem képes sokáig ellenállni, korai fogszuvasodás, fogászati problémák tömkelege lehet a betegség szövődménye.

 A cikk a Budai Egészségközpont szakértőinek közreműködésével készült.

Bizonyára sokak előtt ismerősen cseng a következő felszólítás: ne olvass félhomályban, mert elromlik a szemed! Nos, ez az állítás minden valószínűség szerint egy igencsak széles körben elterjedt tévhit. Semmi nem igazolja ugyanis azt, hogy a szem ilyen típusú terhelése komoly következménnyel járna.

Annyi bizonyos, hogy ha félhomályban olvasunk, sokkal inkább erőltetni kell a szemünket ahhoz, hogy jól lássunk. Az olvasott szöveg betűi kevésbé ütnek el a háttérként szolgáló papírlap színétől (a színek tompulnak, a kontrasztok kevésbé átütővé válnak), s emiatt nehezebb szemünknek a jelet idegrendszerünk felé továbbítani. Emiatt persze, hamarabb bele is fáradhatunk az olvasásba, de ez sem mindenkire jellemző. Gondoljunk csak bele! Régi korokban, a villamos áram bevezetése előtti időkben nagyon sokan hajnalokig dolgoztak, írtak és olvastak a pislákoló gyertyák mellett, minden különösebb szemészeti panasz vagy probléma nélkül.

Persze, aki tartósan félhomályban akarja a könyveket falni, vagy valamilyen külső kényszerítő körülmény (pl. áramszünet) ellenére nem képes lemondani az olvasás élményéről, annak nem árt beszerezni valamilyen jó minőségű szemcseppet, műkönnyet. A sötétben ugyanis, a fentebb említett okok miatt annyira próbálunk a szövegre koncentrálni, hogy jóval kevesebbet pislogunk a szükségesnél. Ennek pedig elkerülhetetlen következménye a szem kiszáradása, elfáradása.

Nem beszélve még arról az apróságról, hogy a sötétebb szobában pupillánk jobban kitágul, mint amikor egy lámpa barátságos fényénél üldögélve olvasunk. A tágabb pupilla révén nagyobb szaruhártya-felületen keresztül is átnézünk, amelyen lehetnek olyan picike hibák, amelyek ha máskor nem is, de ilyenkor igen zavarónak hathatnak.

A cikk a Budai Egészségközpont szakértőinek közreműködésével készült.

Az emberi agy működése már számos ponton bizonyította páratlan képességét. Mindezek közül az egyik legcsodálatosabb dolog talán az az elképesztő sebesség, amellyel az idegi impulzusok, más szóval ingerületek áramlanak egyik idegsejttől a másikig.



Agykutatók szerint ez akár a 274 km/órás értéket is elérheti!

Az idegszövetet felépítő idegsejtek igen különleges struktúrával bírnak: a középső, központi részből számos nyúlvány ágazik el, amelyek mindegyike más és más idegsejthez kapcsolódik. Ezek közt van egy hosszabb (axon), és rengeteg rövidebb (dendritek). Ezek segítségével történik meg az ingerület vezetése, átjuttatása egyik sejtről a másikra.

Annak alapján, hogy az adott idegsejthez tartozó hosszú nyúlványon (axonon) milyen borítás van, illetve, hogy van-e rajta egyáltalán ilyen, további különböző típusokat különíthetünk el: hüvely nélküli, folytonos hüvellyel rendelkező és megszakításokkal „tarkított” velőhüvelyt tartalmazók. Az idegsejten végigfutó ingerület ezek közül a legutóbbi formánál terjed a leggyorsabban, kvázi megszakításról megszakításra ugrál.

Ez a speciális felépítés teszi lehetővé, hogy idegrendszerünk a lehető leggyorsabban reagáljon a szervezetet érő legváltozatosabb ingerekre. Ennek révén tudjuk például elkapni a felénk repülő labdát, vagyunk képesek félreugrani a száguldó bicajosok elől, behunyni szemünket a berepülni vágyó muslicák előtt, vagy éppen elkapni ujjunkat a forró víz alól.

Vannak olyan betegségek, ahol ez az ingerületvezető képesség olyan mértékben lelassul, hogy az már jelentősen befolyásolja az egyén mindenapjait. Ezek közül is a legismertebb a sclerosis multiplex, ahol az idegrostokat borító hüvely károsodik, vagy akár el is tűnik a betegség hosszú lefolyása alatt.

A cikk a Budai Egészségközpont szakértőinek közreműködésével készült.

Egyes elméletek szerint a só nélküli táplálkozás fogyaszt. Tehát ha fogyni kívánna a kedves olvasó, akkor nem kellene mást tennie, csupán csak kiiktatnia étrendjéből a sót és máris garantált az eredmény. De ez valóban ilyen egyszerű lenne?

Az elhízás már-már népbetegségnek számít, annyi embert érint kis hazánkban is. Az egy-egy főre rakódó plusz kilók száma egyre nagyobb, és sajnos, egyre fiatalabb korosztály tagjai válnak érintetté. Mindezek hátterében számos tényező áll, a felmenőktől örökölt génektől kezdve, a mozgásszegény életmódon át egészen táplálkozási szokásainkig.

Éppen ezért, talán nem véletlen, hogy a fogyókúra-ipar hatalmassá nőtte ki magát: némi túlzással élve, szinte naponta látnak napvilágot újabb és újabb tuti receptek, vélemények, hitek, diétás tanácsok, időnként elég hajmeresztő formában – tegyük hozzá.

Míg elég sok irányzat kifejezetten hasznos, és hosszú távon akár eredményes is lehet, addig van néhány olyan forma, amely nélkülöz minden tudományos alapot. Ezek közé tartozik többek közt az a fent említett elképzelés is, mely szerint só nélküli táplálkozással megszabadulhatunk fölös kilóinktól.

Hogy ez miért tévhit? Durván leegyszerűsítve, a só, mint kémiai anyag, bizonyos mennyiségű folyadékot (vizet) köt meg a szervezeten belül. Éppen ezért, ha csökken a test sótartalma, az – rendszerint – valamelyest csökkent víztartalommal is jár. Ez persze akár még mérhető volumen is lehet, de a fogyókúra szempontjából semmiképpen nem mérvadó mértékben. Már csak azért sem, mert ez a csökkenés egyáltalán nem érinti a zsírszövetet, ráadásul, egy bizonyos mértéket elérve, súlyos tüneteket, panaszokat is okozhat.

Ugyanakkor, a helyes diéta során mindenképpen érdemes a só-bevitelt ésszerű keretek közé szorítani: nagy mennyiségű, mértéktelen bevitele ugyanis vizet köt meg, amely hosszabb távon magas vérnyomás-betegség kialakulását vonhatja maga után. Köztudott, hogy enyhe vérnyomás-emelkedésben szenvedő pácienseknek orvosuk az elsők között tanácsolja a csökkentett só-bevitelt.

 A cikk a Budai Egészségközpont szakértőinek közreműködésével készült.

Amikor az érzékszerveinkre gondolunk, szinte mindig a látás és a hallás jut eszünkbe elsőként, a tapintást valahogy másodlagosnak, kevésbé kifinomultnak képzeljük el. Pedig hihetetlenül sok információt vagyunk képesek befogadni a bőrünkön, elsősorban az ujjainkon keresztül. De hogyan is lehetséges ez?

Evolúciós fejlődésünk alatt a testünket egykor borító vastag szőrtakaró fokozatosan kikopott, megritkult. Ugyanakkor – hasonlóan a többi főemlős fajhoz – testünknek egyes pontjain sosem nőtt szőr, ilyen a tenyerünk és a talpunk.

A kezeinken és lábainkon található ujjak belső felszínén szőrszálak helyett egészen más, különleges képződmények figyelhetők meg, ezek a barázdák. Az ujjbegyeken futó barázdák összessége adja az ujjlenyomatot. Ez annyira egyénre jellemző, hogy tökéletesen alkalmas egy adott illető azonosítására. Mint ismeretes, a kriminalisztikában ezt elég sokszor használják is.

Tapintás során az ujjbegyünket ért anyag rezgést kelt a bőrben, amelyet a mélyben elhelyezkedő receptorok ingerületté alakítanak. Ez pedig, továbbítódva az agy felé, érzetet hoz létre, így érzékeljük a különböző anyagokat, felületeket.

Ezek a barázdák a bőrt alkotó három réteg (hám – irha – bőralja) közül a középsőben keletkeznek, s emiatt figyelhető meg az a jelenség is, hogy a hám sérülése után visszanövő új bőr ugyanazt a mintázatot fogja hordozni, mint az elvesztett szakasz.

Az ujjbarázdák szerepe sokrétű, s ezekkel kapcsolatban még ma is intenzív kutatások zajlanak. Többek között, segítik a fogás, a kézzel való megragadás biztosságát (hiszen egy sima bőrfelületről könnyebben lecsúszna bármi); és nagy szerepük van a tapintás, mint érzékelés folyamatában is. Tapintáskor, miután az anyag rezgést keltett a bőrben, a barázdák segítségével mélyebbre jut az információ, az érzékelő testek könnyebben ingerületbe jönnek, ezáltal pedig az egészen minimális különbségek is detektálhatókká válnak.

Persze, ehhez az is kell, hogy a bőrben elég sűrűn helyezkedjenek el ezek az ingerfelvevő testek. Nem meglepő módon ujjbegyeinken (és ajkaink bőrében!) a legdúsabbak. Legritkábban pedig a hát bőrén helyezkednek el: éppen ezért, míg ujjainkkal a mm tört részeinél kisebb pontokat is képesek vagyunk agyban differenciálni, addig pl. a hátunkon 1-2 cm-es távolságokat is egy pontban levőnek érezhetünk.

 A cikk a Budai Egészségközpont szakértőinek közreműködésével készült.