Kíváncsi, hogyan ábrázolják a festők az emberi fület, illetve hogyan jelennek meg a festészeti alkotásokon olyan fülproblémák, mint a fülzúgás vagy épp a nagyothallás? Tartsunk velünk egy kis képzőművészeti barangolásra! Prof. Dr. Gerlinger Imre PhD, az MTA doktora, egyetemi tanár, fül-orr-gégész szakorvos a fül ábrázolása a képzőművészetben témájú tanulmánya kiváló betekintést nyújt a témába.

Minden fül egyedi

Gondolta volna, hogy a fül annyira egyedi, hogy nem létezik két teljesen hasonló fülű ember az egész világon, még az egypetéjű ikrek között sem? Ennek a sokszínűségnek köszönhetően majdnem kétszer annyi különféle fül létezik, mint amennyi ember. (Érdekesség, hogy ez a tény, az emberrablókat is megihlette, akik számos alkalommal levágták áldozataik fülét, ezzel bizonyítva, hogy az elrabolt személy tényleg fogságban van.)

A fülek precíz elemzésével „lefülelhető” a festő

Az emberi fül ábrázolása a szobrászatban és a festészetben több mint 10 000 éves múltra tekint vissza. Az egyéni sokszínűség ellenére sok művész nem tudatosan, ám mégis hajlamos volt különböző embereket nagyjából hasonló füllel ábrázolni. Ez a felismerés a 19. századi olasz művészettörténész, Giovanni Morelli (1816–1891) nevéhez fűződik. Morelli az ábrázolt fülek precíz elemzésével képes volt számos ismeretlen festmény eredetét meghatározni, illetve tisztázni, hogy egy adott festmény eredeti-e, vagy csak másolat (2.1. ábra).

A normál fül és ennek variációi

Anatómiailag megfelelően reprodukált fülek a műalkotásokban már az ókorban is megtalálhatóak. Csodálatos példa erre egy fiatal nő márványszobrán látható fül a koppenhágai gliptotékában (2.6. ábra).

Nagy valószínűséggel a márványszobor Julia Mamaeát ábrázolja, aki a római császár, Severus Alexander anyja volt, és i. sz. 235-ben hunyt el. Néhány reneszánsz festő rajzában (mint például Benozzo Gozzoli, Andrea del Verrocchio és Albrecht Dürer) találkozhatunk a legtermészetesebben ábrázolt fülekkel, főként kisgyermekeket ábrázoló képeken.

A normál fültől lehetnek alakbeli, méretbeli, pozícióbeli eltérések, melyek Weerda szerint három súlyossági fokú diszpláziába (rendellenes fejlődés) sorolhatók. Albrecht Dürer (1471–1528) a Drezdai vázlatfüzet két oldalán nagyon pontosan megfogalmazott néhányat ezek közül a szerkezeti eltérések közül. A lapok a felnőtt fülkagyló 10 különböző változatát mutatják be. E változatok közül hat a 2.7. ábrán látható. Ezeken a fejrajzokon az orr és alsó állcsont variációi is megfigyelhetők.

Elálló fülek – füldiszpláziák, fülkagyló ábrázolások

A reneszánsz újra felfedezte az emberi test természethű ábrázolását, beleértve a normálistól való eltéréseket is. A korszak legkiválóbb művésze, Leonardo da Vinci (1452–1519) után nemcsak egyedi anatómiai tanulmányai maradtak fenn, hanem apró rajzai és vázlatai is, melyek többsége fejet ábrázol profilból. A rajzok közül többön nemcsak diszpláziás fülű, hanem feltűnő orrú és rendellenes záródású fogsorral rendelkező fejek is láthatók, akárcsak a 2.28. ábrán levő férfifejen.

Mind Hieronymus Bosch (1450–1516) mind pedig Albrecht Dürer olajfestményein elálló fülű gonosz személyek láthatók. Például Bosch Krisztus Pilátus előtt című festményén (Boymans-van Beuningen Múzeum, Rotterdam) a jobb szélen egy elálló fülű, meglehetősen ráncos öregember látható (2.29. ábra). Leonardo da Vincihez hasonlóan Albrecht Dürer szintén élethűen készítette el portréinak nagy részét, beleértve az ábrázolt személyek füleit is. Az általa festett feltűnően szép fülek között mind gyermekek, mind felnőttek esetében látható néhány grade I-es és II-es diszpláziás fülkagyló.

Az 1521-es Egy kisangyal portréja (2.30. ábra) című rajzon a gyermek jobb fülének felső fele hypopláziás és jelentősen deformálódott (grade II-es diszplázia). A 2.31. ábrán egy tipikus példa látható egy elálló fülű felnőttre. Itt Dürer egy szakáll nélküli férfit ábrázolt profilból, meglehetősen elálló füllel és rövid, fejletlen orral, amely ellentétben áll az öregedés mértékével.

Fülzúgás, fülfájdalom

Néhány érdekes és szemléletes példát a fülzúgás és a fülfájdalom ábrázolására. Francisco Goya (1746–1828) korának legjelentősebb spanyol festője volt. A Los Caprichos sorozat egyik ismert tagja (48. tábla), a Soplones (Fújók) című festménye (2.39. ábra), mely 1799-ben készült jelenleg a madridi Pradóban látható. A művész 1792-ben súlyos agyvérzésben betegedett meg, ezt követően fokozatosan megsüketült, fülzúgás is gyötörte. A művészettörténészek felvetik, hogy esetleg az általa használt festékekben lévő ólomgőzök belégzése okozhatta a panaszait. A festmény a siket és fülzúgásban szenvedő művész szenvedéseire irányítja a figyelmünket.

A 2.40. ábrán az Észak-Amerika nyugati részéből származó indián totemoszlopon a beszélő füle minden bizonnyal a fülzúgásra utal. A 2.41. ábrán Honoré Daumier (1808–1879): Au.....au.... című karikatúrája látható, mely a Le Charivari című szatirikus lapban jelent meg 1833- ban, s a fülzúgás gyötrelmeire utal.

Edward Munch Sikoly című, 1893-ban készült festménye egyike a legismertebb műalkotásoknak. Talán kevésbé közismert, hogy festő a képből 4 példányt készített. Két példány az oslói Nemzeti Múzeumban, kettő pedig a Munch Múzeumban lett kiállítva. Utóbbi kettő egyike pasztellkép, melyet 2002-ben 119 millió dollárért elárvereztek. Ezt a példányt egyébként 1994-ben a lillehammeri olimpia megnyitó ünnepsége alatt ellopták, de néhány héttel később a kép előkerült. A művészettörténészi magyarázatok szerint a festő vagy egy természeti jelenséget örökített meg a képen, melyet barátaival sétálva észlelt, vagy pedig az elmegyógyintézetbe zárt, erős fülzúgásban is szenvedő nővérének kívánt emléket állítani a képpel.

Halláscsökkenés, hallókészülék

A halláscsökkenés kínzó és gyötrelmes állapotának ábrázolása évszázadok óta foglalkoztatja a képzőművészeket. A halláspanaszok mitikus eredetű megszüntetéséhez számos hiedelem is fűződik, így például Franciaország észak-nyugati részén komoly kultusza van egyes kelta eredetű szenteknek. Bármennyire is hihetetlen, de ezeknek a szenteknek a tevékenységét ma is sokan mitikusnak tekintik a halláspanaszok, a fülzúgás megszüntetése szempontjából.

A 2.46. ábrán korának leghíresebb angol festőművésze, Sir Joshua Reynolds Önarckép siketen című alkotása látható. A művész fiatalon, 30 éves korában siketült meg, amikor egy római tanulmányút keretében – Raffaello munkáit tanulmányozta – megfázott, majd fokozatosan elvesztette hallását. A portréfestés a 17. században már nagy népszerűségnek örvendett Hollandiában illetve a Német-Alföldön, az USA-ban azonban csak a 19. században terjedt el. A 2.47. ábrán Lynde Powers (1813–1843) festményét láthatjuk, mely egy bizonyos Mrs J. B. Sheldont ábrázol, s 1835 tájékán készült. A hölgy egy korabeli nagyothalló készüléket tart a jobb kezében, halláspanaszát a fejfedője kétoldalt lelógó szélei is palástolni próbálják. A 2.48. ábrán Louis Boilly (1761–1845) egy litográfiáját láthatjuk, mely 1823 körül készült a Les Gromaces című szatirikus lap számára. A képen nagyothalló, idős orvoskollégák társaságát láthatjuk.

Prof. Dr. Gerlinger Imre PhD, az MTA doktora, egyetemi tanár, fül-orr-gégész szakorvos a fül képzőművészeti ábrázolásáról szóló tanulmánya kitér ezeken kívül a fültisztítás, a fülgyulladás, a fület érintő tumorok, fülsérülések, füldiszpláziák ábrázolásainak elemzésére, valamint a fül allegorikus jelentésére is. Ezeket egy következő blogbejegyzésben közöljük.

A cikk részlet Prof. Dr. Gerlinger Imre PhD, az MTA doktora, a Budai Egészségközpont fül-orr-gégésze korábban nyomtatásban megjelent tanulmányából, melynek ez az első elektronikus közlése.