A szépen lebarnult bőr sosem megy ki a divatból, hagyományosan az egészség jele, de érdemes az egészségünket is kockáztatni érte? Bőrünk nem egyforma, a bőr színe, vagyis pigmenttartalma és a fényre való reagálása alapján hat típusba sorolják.

A napozás jótékony hatásai nyilvánvalóak: a fény javítja a hangulatunkat, D-vitaminhoz juttatja a szervezetünket, a napsütötte szín elfedi az apró bőrhibákat. Mindenkinek tudnia kell azonban, meddig mehet el, mennyi napozást bír el a bőre, mert a a gyors barnulás utáni vágynak bizony súlyos következményei lehetnek.

Ibolyán túli ártalmak

A látható fénysugarakat (a spektrumon a vöröstől az ibolyáig terjedő tartományon belül) kísérik az ún. ibolyántúli, ultraviola (UV) sugarak is. Ezeket szemünk már nem tudja érzékelni, de hatással vannak az emberi szervezetre, elsősorban annak első számú védelmi vonalára, a bőrre.

Az UV sugarakat két sávba sorolják a szakemberek, az UV-A a 320 nanométer fölötti, az UV-B a 280-320 nanométer közötti hullámhosszú UV sugárzási tartomány. Mindkettő védekező reakciót vált ki a bőrből: a bőr felső rétegében lévő pigmentsejtek egy festékanyag, a sugárzást elnyelő melanin termelésével válaszolnak az ártalmas sugárzásra, emiatt barnul a napozástól a bőr.

Az UV-A hatása gyors, de hamar elmúlik, ezt tartják a kevésbé veszélyesnek, bár a bőr öregedésének ez a legfőbb oka, mivel szárítja, ráncosítja a bőrt. A lassabban, ám tartósabban barnító UV-B veszélyesebb fotokémiai reakciókat indít el, rákkeltő hatást tulajdonítanak neki és a szemészeti elváltozások (pl. szürkehályog) egy részének is ez az oka.

Északtól Délig: a bőrtípusok fényvédelme

A bőr a melanin termelésével védi a szervezetet az UV- ártalmaitól. Ez a fényvédő kapacitás a bőr vastagságától, és a benne lévő pigmentsejtek számától, jellegétől, aktivitásától függ: a sötétebb bőrtípus nagyobb, a világos bőrtípus kevesebb védelmet nyújt. Bőrünk nem egyforma, a bőr színe, vagyis pigmenttartalma és a fényre való reagálása alapján hat típusba sorolják.

• A legnagyobb óvatosságra az egyes és a kettes bőrtípussal rendelkezőknek van szükségük: ők az északi, skandináv illetve ír típusúak, fehér bőrűek, a szemük kék, szürke vagy zöld színű, világos szőke vagy vöröses hajúak, szeplősek. Ők azok, akiknek könnyen hólyagosra leég a bőrük, és vagy egyáltalán nem, vagy csak halványan képesek lebarnulni. Nekik egyáltalán nem szabadna napozniuk, mivel még egy negyedórás napon tartózkodás alatt is károsodhat a bőrük, a bőrrák fokozott veszélyének vannak kitéve.
• A harmadik típusba a szőkésbarna illetve barna hajú, barna szemű, árnyalattal barnább bőrű embereket sorolják. Ők kevésbé hajlamosak a gyors leégésre, könnyen barnul a bőrük, akár fél órát is tartózkodhatnak büntetlenül a napon, de azért az óvatosság náluk is elengedhetetlen.
• A negyedik csoportba a spanyol típusú, kreol bőrű, sötétbarna hajú, barna szemű emberek tartoznak. Az ő bőrük gyorsan barnul, nem hajlamos sem a leégésre, sem a szeplősödésre, mégis, intenzív sugárzásnál, tűző napon, vízparton az ő bőrük is rászorul a védelemre. Ez az első négy bőrtípus a leggyakoribb Európában.
• Az ötödik és a hatodik csoportba sorolják az arab illetve afrikai típusúakat: a hajuk fekete, szemük sötét, bőrük színe a sárgásbarnától a sötétbarnáig sokféle lehet. Ők egyáltalán nem égnek le a napon, különösebb védelmet nem igényel a bőrük.

Segítsen bőrének!

Hogy az UV-sugárzás kellemetlen és veszélyes hatásait elkerüljük, bőrünket védeni kell az erős napfénytől. Legegyszerűbb, ha sikerül a legveszélyesebb időszakban, 11-15 óra között távol maradni az extrém sugárzástól, egyéb időszakokban pedig valamilyen fényvédő készítményre van szükség. Ezek védőkapacitását a faktorszámok jelzik: minél magasabb ez a szám, annál több időt tölthetünk el következmények nélkül a napon a készítmény segítségével, de nem kizárólag a faktorszám fontos.

Mindenkinek ismernie kell bőre teherbírását, állapotát, hogy a számára legmegfelelőbb fényvédő szert választhassa! Különösen azoknak ajánlatos bőrgyógyásszal konzultálniuk és anyajegyszűrésen részt venniük, akiknek a bőrén sok festékes anyajegy van, akik érzékenyebb, világosabb bőrűek, illetve akikek a családjában előfordult bőrrák. Fokozott óvatosságra van szükség a betegek, a túlsúlyosak, a várandós kismamák és a gyerekek esetében is, mert az ő védelmi rendszerük eleve is gyengébb. A gyerekekre amúgy is nagyon kell vigyázni, mivel a bőr nem felejt: az évek során elszenvedett ártalmak kora gyermekkortól kezdve „összeadódnak”, felnőttkorban pedig bőrrák is kialakulhat a megviselt, „napégette” bőrön. A megfelelő fényvédő faktorú, lehetőleg fizikai hatású (vagyis a bőrre mellékhatással nem járó) általános fényvédő szer használata mellett gondolni kell az ajkak és a szem védelmére is, fényvédő ajakápolószerrel és egy jó minőségű, UV-szűrős napszemüveggel.

A cikk a Budai Egészségközpont szakértőinek közreműködésével készült.

Egy új amerikai kutatás profi baseball játékosok vizsgálata alapján megerősítette a fiatalkori sportolás egész életen át tartó csonterősítő hatását.

Minél többet játszik, mozog a gyerek, annál egészségesebben fejlődik. Ez nemcsak az általános erőnlétre, a hatékonyabb immunvédelemre igaz, hanem még egy speciális területre, a csontok erősségére is. Aki fiatalon aktív életet él, sportol, annak erősebbek, rugalmasabbak, ütésállóbbak lesznek a csontjai is. Az intenzív edzés hatása ráadásul nem múlik el a sportpályafutás befejeztével, hanem később is érződik, csökkenti az időskori csontritkulásból adódó csonttörések kockázatát – állapították meg amerikai tudósok aktív és már visszavonult baseball játékosok vizsgálata során.

Az erő velük maradt

Az indianapolisi egyetem kutatói, Stuart Warden vezetésével 103 profi, a sportpályafutása különböző szakaszában lévő baseball játékost vizsgáltak meg, összevetve a karcsontjaik tömegét, sűrűségét, szilárdságát jelző adatokat. Megállapították, hogy az edzés csonterősítő hatása még egy-egy sportoló két karjának összehasonlításával is igazolható: a játékosok dobásra használt karjának felkarcsontja még évtizedekkel a sportkarrierjük befejezése után is kimutathatóan erősebb volt, tömege nagyobb, mint a kevesebbet használt karjuké. Annak az erőnek, amit a fiatalkori aktivitással a csontok nyernek, legalább egyharmada megmarad a későbbiekben is, még annak ellenére is, hogy a csont a tömegéből folyamatosan veszít. Ha pedig valaki a felnőtt korában is megőrzi az aktivitását, akkor a csontvesztés folyamata jelentősen lassulhat. - Az adatok azt mutatják, hogy a serdülőkori fizikai aktivitás egész életen át tartó hasznot hoz a csonterősség, szilárdság szempontjából is. A mozgás a legjobb befektetés, ha egészséges időskort szeretne – összegezték a kutatók.

A saját testsúllyal történő terhelés, edzés készteti a leginkább gyarapodásra a csontokat, ezért csonterősítés szempontjából a sportorvosok azokat a mozgásfajtákat tartják a leghasznosabbaknak, amelyben a gravitációval szemben kell erőt kifejteni, és amelyben gyakoriak az irányváltoztatások, megállások, újraindulások. Ezért a súlyemelés, a torna, a tánc mellett a páros vagy csapatban játszott labdajátékok (baseball, foci, kézilabda, kosárlabda, tenisz) mindegyike javasolható.

Csúcson a csonttömeg

Bár az emberi csontrendszer merevnek és stabilnak tűnik, valójában állandóan változik: folyamatosan zajlik a csontok építése és a lebontása is, ezzel az egészséges szervezet csontjainak mintegy tíz százaléka újul meg évente. Az életút első évtizedeiben a csontépítés dominál, majd nagyjából harmincéves korra éri el a csontrendszer a legnagyobb sűrűségét és ásványi anyag tartalmát, az ún. csúcs-csonttömeget. Ezután viszont lassan kezd eltolódni az arány a csontvesztés felé, évente egy-két százalékkal is csökkenhet a csontok össztömege. Ezért különösen fontos, hogy gyermek- és kamaszkorban minél jobban megerősödjön a csontrendszer: az ekkor megszerzett többlet 10-15 évvel is kitolhatja a csontritkulás fenyegető kockázatát.

Porózussá váló csontok

A csontokat szervetlen (például kalcium, foszfátanyagú) és szerves állomány (például kollagén) alkotja. A csont-anyagcsere, a csontszövet megújulása a „csontbontó” és „csontépítő” sejtek tevékenységével történik. Ezek egyensúlya hormonális hatás (például a nőknél a változás kora), vagy más, az anyagcserét befolyásoló körülmény (dohányzás, alkoholizmus, kalciumszegény illetve kalciumvesztő étrend stb.) miatt is felborulhat. Öröklött hajlam is növeli a rizikót. Ha a csontbontó sejtek túlsúlyba kerülnek, a csontépítő sejtek „nem győzik az iramot”, nem képesek a kalciumot beépíteni a csontok szövetébe, akkor a csontok fokozatosan veszíteni kezdenek a sűrűségükből, az ásványianyag-tartalmukból, porózussá, lyukacsossá válnak. Ez a csontritkulás, az oszteoporózis folyamata. A csontszövetek állománya fellazul, elvékonyodik, teherbírása, ütésálló képessége csökken. Ilyenkor a nagyobb terhelésnek kitett csontok könnyen összeroppanhatnak, például a csukló, a gerinc, a csípő, combnyak törésrizikója jelentősen megnő.

Magyarország lakóinak körülbelül egytizedét érinti a csontritkulás, körülbelül 660 ezer nőt és 330 ezer férfit. Sajnos, az érintettek nagy többsége nem is tud a rá leselkedő veszélyről, és nem részesül kezelésben.

Az életmódunk nem kedvez a csontjainknak

A modern életvitel nem nevezhető csontbarátnak: a mozgásszegény életmód a csontépítő sejteket nem ösztönzi a működésre. A táplálkozási szokások sem kedveznek a csontok egészségének: a legnagyobb tömegben fogyasztott ételeink kalciumban és az ennek felszívódását segítő D-vitaminban szegényebbek a szükségesnél. Ráadásul, különösen az ún. kényelmi ételek sok olyan adalékot, anyagot tartalmaznak, ami rontja a kalcium hasznosulását a szervezetben. Ilyen például a foszfor, az alkohol, a tartósító- és ízfokozó szerek. A szénsavas üdítők, köztük is a kóla, a sok adalékot tartalmazó feldolgozott élelmiszerek sokat árthatnak.

A kiegyensúlyozott, sok friss zöldséget, gyümölcsöt, tejterméket, halat, fehér húsokat, teljes kiőrlésű gabonafélét tartalmazó étrend a csontok egészségét is segít megőrizni. A mozgást sem szabad abbahagyni, sőt, még idős korban sem késő valamilyen formában újrakezdeni!

Ellenőriztesse csontjai állapotát!

Bár a csontritkulás a hormonális hatások és a kisebb össz-csonttömeg miatt a nőket jobban fenyegeti, a férfiakat is érinti. A pillanatnyi állapotot, a rizikó mértékét a csontsűrűség- vizsgálat méri fel. A csontdenzitometriás berendezés, a DEXA-vizsgálat már akkor figyelmeztet a csontritkulás veszélyére, mielőtt az komoly panaszokat okozna. Ezt a mindössze 10 perces, teljesen fájdalommentes vizsgálatot mindenképpen érdemes elvégeztetni nőknél a menopausa után, férfiaknál pedig hetven év felett. Azoknak a férfiaknak és nőknek is ajánlott, akiknek a családjában előfordult csontritkulás, ők maguk hormonális vagy anyagcsere betegségben szenvednek, vagy akiknek az életmódjuk kiemelten „csontvesztő” - például erős dohányosok, vagy rendszeres alkoholfogyasztók, esetleg ágyhoz kötött betegek. A vizsgálattal nem érdemes megvárni a csontok gyengülésének fizikai tüneteit! A testmagasság csökkenése, a görbült testtartás, a kétoldali vesekövesség, vagy a kis erőhatásra bekövetkező csonttörés már a kialakult csontritkulásra utal, komoly veszélyt jelez.

A cikk a Budai Egészségközpont szakértőinek közreműködésével készült.

Emlegetjük sűrűn: „Nyisd már ki a csipádat, töröld ki a csipát a szemedből, te kis csipás” stb. De mi is ez valójában és milyen élettani szerepe van?

A szem fehérjét és a szemhéjak belső felszínét egy laza, áttetsző, erekkel átszőtt hártya, az ún. kötőhártya borítja. Fő funkciója a szem védelme, tápanyagokkal való ellátása és nedvesítése, tisztítása. Ez utóbbiról a kötőhártya ún. kehelysejtjei a könnymirigyekkel együtt gondoskodnak a folyamatos nyák-, illetve váladéktermeléssel. A védő anyagokat is tartalmazó, hűsítő folyadék könnyfilmként terül el az egészséges szem felszínén, és mielőtt elpárologna, pislogás újítja meg. Ha a kötőhártyát „támadás” éri, legyen az valamilyen kórokozó vagy sérülés, fokozott sugárzás, vegyi anyag, akkor a termelt nyák mennyisége megsokszorozódik. A bőséges váladék lerakódhat a belső szemzugban vagy megjelenhet a szempillákon, annyira, hogy reggelre besűrűsödve akár be is ragadhat a szem tőle. Ezt a - meglehetősen gusztustalan - gennyes váladékot nevezi a köznyelv csipának.

A kötőhártya-gyulladás jellemző tünete

Az egyik leggyakoribb szemészeti megbetegedés a kötőhártya-gyulladás. Van heveny és idült formája is. Kialakulása hátterében lehetnek baktériumok, vírusok, külső fizikai behatások, például apró idegen test okozta sérülések, hőhatások és sugárzás, valamint vegyi ártalmak, így lúgos vagy savas anyagok szembefröccsenése is. A kötőhártya-gyulladás jelentkezhet csak az egyik szemen vagy egyszerre mindkét oldalon. Legelső tünete a szemfehérje bepirosodása, amelyet a váladéktermelődés fokozódása követ. A váladék színe és állaga jelezheti azt is, mi váltotta ki a gyulladást. Ha allergiás eredetű, akkor áttetsző, nyákos a váladék, és fonaldarabokra emlékeztető hámsodralékok, ún. fibrinek is lehetnek a kötőhártyán. A bakteriális fertőzés következtében jellegzetes, sárgás, gennyes, ragadós váladék képződik. Vírusfertőzésnél (náthánál, influenzánál is) a váladék vízszerű, bőséges, ilyenkor a szemzugban reggelenként beszáradt, sós lerakódásként is megjelenhet a csipa. A kiváltó okot kell kezelni, mert a kötőhártya-gyulladás megszűnésével a váladékképződés is normalizálódik, a csipa eltűnik.

Hozzátapadt egyéb jelentések

A fenti, köznyelvi, vagyis a „gyulladt kötőhártya váladéka” jelentésen kívül a csipa szónak van másod-, harmadjelentése is. Jelentheti átvitt értelemben magát a szemet is, mint a „Nyisd ki a csipád, nézz ide!” típusú, inkább argónyelvbe illő mondatban. Az értelmező szótár szerint van egy harmadik, tájnyelvi jelentése is a csipa szónak: azt a ragadós, gyantaszerű váladékot jelenti, amelyet egyes fák (például a cseresznye-, meggy-, barackfák) bocsátanak ki, ha a kérgük megsérül. Nevezik ezt mézgának, macskaméznek, facsipának is. A kertészek szemében a „csipa” ugyanúgy a fa betegségének jele, mint ahogyan az orvosok az emberi vagy az állati szem betegségének tüneteként kezelik.

A cikk a Budai Egészségközpont szakértőinek közreműködésével készült.

Jellemző az adott kor tudományos fejlettségére, életkörülményeire, társadalmára, hogy az akkor élőket mennyi idős korukban és mi miatt éri a halál. Egy évszázaddal korábbi halálozási adatokat hasonlítunk össze a mai statisztikákkal.

Az ember az a ritka élőlény, amelyik tisztában van azzal, hogy az élete véges, és az egyetlen, aki megpróbál tenni is azért, hogy halála minél később következzen be. Mégis, csak keveseknek sikerül a végelgyengülésig kihasználni az idejüket. Előbb-utóbb többnyire közbejön valami...

Járványok helyett ma az életvitel pusztít

Száz-százötven évvel ezelőtt a halálesetek mintegy felét fertőző betegségek okozták. Kisebb-nagyobb himlő-, kolera-, vérhas-, diftéria és egyéb járványok sújtották a lakosságot, és a XIX-XX. század fordulóján kiemelkedően magas volt a tbc-sek száma is. Ezek a kórokozók különösen pusztítottak a rosszul táplált, nyomorban, rossz higiénés viszonyok között élők között. A javuló életkörülmények, jobb táplálkozás és a hatékonyabb orvosi ellátás, gyógyszerezés illetve a megelőző, népegészségügyi intézkedések (szűrővizsgálatok, védőoltások) következtében ezek a fertőzések az 1950-es évekre eltűntek a halálozási statisztikák éléről, ma pedig már csak ezrelékekben mérhetők. A légzőszervi, emésztőszervi és egyéb betegségek halálozási aránya is jelentősen csökkent. Ezzel szemben a XX. század második felében vezető halálokokká váltak a keringési rendszer betegségei illetve a daganatos betegségek, és ez a helyzet ma sem változott.

A születéskor várható élettartam átlaga ma 70 év körül van (nőké valamivel magasabb, mint a férfiaké). A hosszabb élettel együtt jár, hogy nő a főleg időskorban jelentkező betegségek esélye. Általában elmondható, hogy a korunkban egyre nagyobb a szerepe az életvitelnek, az egyén magatartásának, tudatosságának, táplálkozásának, szokásainak, netán függőségeinek az egészség megtartásában vagy elvesztésében.

Ma Magyarországon a halálozási statisztikát a szív és keringési rendszer betegségei vezetik, a halálesetek 54 százalékát teszik ki. Második helyen a daganatos betegségek állnak, 27 százalékkal, ezt követik az emésztőszervi és a légzőszervi betegségek, és egyre nő a külső okra visszavezethető halálozás aránya is: a halálesetek 7 százaléka baleset vagy erőszak következménye. Könnyen belátható, hogy mekkora szerepet kapnak manapság az életmóddal összefüggő kockázati tényezők, olyan körülmények, mint például a dohányzás, az alkoholfogyasztás, a drog, az egyoldalú, egészségtelen táplálkozás, a testmozgás hiánya, az ülő életmód stb. Az okok között természetesen vannak az egyéntől független körülmények is, mint például az urbanizáció, a környezeti hatások, a sok-sok nehezen kiküszöbölhető vegyi anyag. Az pedig már egy új, alapos kutatást igényelne, hogy az utóbbi évtizedek társadalmi változásai, például a megnövekedett stressz, az újraéledő szegénység, az egészségügyi ellátottság területi különbségei milyen hatással vannak a halálozás alakulására.

Elsárgult anyakönyveket böngészve

A XIX. századi statisztikákat tanulmányozva torokszorító látni, hogy milyen sok csecsemő és kisgyermek halt meg akkoriban. Legtöbbjük néhány napos vagy egy-két hetes korában, ilyenkor a halál oka rubrikába az volt írva: „idétlenség”. Hogy ez koraszülött vagy fejletlen állapotot, veleszületett rendellenességet vagy születési sérülést takart-e, az egyszavas bejegyzésből nem derült ki, valószínűleg sem a gyászoló család, sem a halál tényét bejegyző lelkész sem volt teljesen tisztában vele. Sok-sok kisgyermek halt meg fertőző betegségek következtében, a himlő, a torokgyík, a szamárhurut rendszeresen szerepelt a bejegyzések között. Nem volt ritka a fiatal nők halála sem, akár 16-22 évesen is, „gyermekágy” miatt. Az 1800-as években hullámszerűen vissza-visszatértek olyan hírhedt járványos betegségek is, mint a himlő, a kolera, a vérhas. Ezek nem válogattak, egyaránt szedték áldozataikat a gyermekek és a felnőttek közül. Sok halálokot alig lehet azonosítani ma ismert betegségekkel: csak sejthetjük, hogy a „lappangó kelevény” gyulladást, a szívszélhűdés szívinfarktust, a szélütés agyvérzést, a nyavalyatörés epilepsziát takar. Van, ami több betegséget is jelenthet, így például a „sorvadás”, a sínlődés”, a „száraz és forró betegség”, a „hűdés”. Olyan bejegyzés is előfordul nem egyszer, hogy a halál oka hivatalosan is „nem tudatik”. Az 1800-as évek utolsó harmadában háború nem pusztított és baleset, erőszakos halál – legalábbis a megismert településen – legfeljebb elvétve fordult elő.

Szapora csecsemőhalál

Csecsemőhalálozás alatt tartják számon a statisztikák, ha az első életév betöltése előtt hal meg a gyermek. Ez az adat az adott évben született újszülöttek számához viszonyítja a halálesetek számát, vagyis azt mutatja, hogy 1000 újszülöttből hány nem érte meg első születésnapját. A történeti demográfiák ebben az adatban mutatják a legnagyobb változást, az egészségügy fejlődése, az orvostudomány eredményei ebben mutatkoznak meg a legörvendetesebben. Egy évszázaddal ezelőtt ugyanis ezer újszülöttből 200-250 meghalt egy éven belül, ma pedig ez a szám öt körül van évente. Az, hogy az évente meghaltak mintegy negyede egy éven aluli volt, erősen befolyásolta a várható élettartamra vonatkozó adatot, így a csecsemőhalandóság visszaszorítása is hozzájárult ahhoz, hogy a várható élettartam napjainkra duplájára nőtt a XIX. század elejeihez képest.

A csecsemőhalandóság adatainak alakulását 1891 óta mérik rendszeresen Magyarországon, azóta folyamatosan csökken. Érdekes az is, hogy nem egyforma mértékben csökkent az újszülöttek (0-6 naposak), a 7-30 napos kiscsecsemők és az 1-11 hónapos korban elhunytak aránya. Az 1800-as évek végétől, a legkorábbi időponttól kezdve és a legnagyobb mértékben ez utóbbiak halálozása csökkent, ennek magyarázata az lehet, hogy a családok életkörülményei, táplálkozási, lakhatási viszonyai jobbak lettek, a család többi tagjának az általános egészsége is javult például a fertőző betegségek visszaszorításával, az elkülönítéssel stb. Az egy hónapnál fiatalabb kiscsecsemők halandósága az 1920-as években kezdett csökkenni, amikor szülőotthonokat építettek, a bábák majd a védőnők tevékenysége kiterjedt a csecsemőgondozással, higiéniával kapcsolatos ismeretek terjesztésére is. A néhány napos újszülöttek halálozási adatai viszont csak az 1970-es években kezdtek csökkenni, ami az orvostudomány, ezen belül a szülészet és a koraszülöttgyógyászat fejlődésével függ össze: egyre hatékonyabban tudták megelőzni, elkerülni illetve kezelni a fejlődési rendellenességeket és a születési sérüléseket.

A cikk a Budai Egészségközpont szakértőinek közreműködésével készült.

Ijesztő jelenség, de azért temetni még nem kell magunkat miatta. Érdemes viszont tudni, mi a teendő vele, hogyan állíthatjuk el, hogy jószándékból ne okozzunk nagyobb bajt. A köztudatban ugyanis kering egy-két tévhit az orrvérzéssel kapcsolatban is.

Egy történelmi legenda szerint Attila hun király halálát egy fatális véletlen okozta: a nászéjszakáján álmában fulladt meg orrvérzés miatt. Az orvosok illetve a történészek igyekeznek holmi kiegészítő információkkal árnyalni ezt a képet (például, hogy gyilkosság is lehetett az eset az ifjú feleség részéről, vagy hogy az a vér jöhetett alulról is, a sok alkohol okozta gyomor-, illetve nyelőcsővérzés következtében). Mégis, ez a monda is hozzájárulhatott ahhoz, hogy az orrvérzés valami nagyon ijesztő dologként maradt a köztudatban, amibe akár bele is lehet halni. Nézzük, mi okozhat orrvérzést és mit kell tennünk vele!

Mitől vérzik?

Aggodalomra semmi ok, az orrvérzés kellemetlen ugyan, de ritkán jelez komoly bajt. A vér többnyire az orrsövény elülső harmadának nyálkahártyájából ered, amely különösen jó vérellátottságú, sűrűn át van szőve hajszálerekkel. Ezek az erek elpattanhatnak a nyálkahártya kiszáradása miatt (túl száraz levegőjű helyiségben), vegyi irritáció, mechanikus sérülés (akár nátha idején a sűrű orrfújás is kiválthatja), vérnyomásproblémák, légnyomáskülönbségek esetén.

Más betegség tünete is lehet, például érelmeszesedés, vérképzőszervi betegség, májproblémák, vitaminhiány, sőt daganatos elváltozás (például orr- és orrmelléküreg-daganat, illetve leukémia) is lehet a háttérben. A banális orrvérzések gyakoriságához képest nagyon ritka az az eset, amikor súlyos betegség egyik tüneteként jelentkezik az orrvérzés, de azért ha visszatérő, a szokottnál erősebb a vérzés, nehezen állítható el, vagy az élénkpiros friss vér helyett gennyes-véres váladék ürül, mindenképpen érdemes utánajárni az okainak.

Mi a teendő?

Ha valakinek munkahelyen, iskolában vagy társaságban elered az orra vére, mindig akad valaki, aki rutinosan tanácsolja, hogy hajtsa hátra a fejét! Ez azonban a nagyanyáink régi rossz tanácsai közé tartozik, az orvosok épp az ellenkezőjét javasolják. Ha ugyanis hátrahajtja a fejét a vérző orrú páciens, akkor a vér a garatjába kerül, és szinte biztosan émelygést, hányást okoz, ami azzal jár hogy nemcsak a vérző orrán, hanem a száján keresztül sem fog tudni rendesen levegőt venni. Épp ezért lefeküdnie sem tanácsos. A beteg üljön le inkább és hajoljon előre, hagyja a vért kifolyni az orrüregből egy zsebkendőbe. Ha az orrsövény alsó harmadán van a vérzés forrása, egy kis vattacsomóval vagy papírzsebkendő csücskével tamponálni lehet, vagy az orrcimpákat ujjal összeszorítva is elállítható a vérzés. Ha az orrüreg felső részéről ered a vérzés, többnyire makacsabb, ilyenkor a tamponálásához, a garattól való elzárásához szakorvosi segítségre van szükség. Ha a betegnek túl szűk a ruhája, a nyaka körül meg kell lazítani, hogy ezzel is a nyugodt légzést és a vérnyomás csökkenését biztosítsuk. Házi praktika szerint egy félbevágott hagyma, illetve citrom- vagy levendulaolaj szagoltatása (az illóolaj belélegeztetése) is érösszehúzó hatású, az enyhébb vérzések elállítására elegendő lehet. A homlokára és a tarkójára tett hideg vizes ruha is segíthet.

Ha nem marad abba magától a vérzés, mielőbb fel kell keresni a fül-orr-gégészeti szakrendelőt. Az orvos ilyenkor tisztázza a vérzés okát, megkeresi az elpattant ér pontos helyét az orr nyálkahártyáján, és azt egy ponton kiégetve állítja el a makacs vérzést.

A cikk a Budai Egészségközpont szakértőinek közreműködésével készült.