Jellemző az adott kor tudományos fejlettségére, életkörülményeire, társadalmára, hogy az akkor élőket mennyi idős korukban és mi miatt éri a halál. Egy évszázaddal korábbi halálozási adatokat hasonlítunk össze a mai statisztikákkal.

Az ember az a ritka élőlény, amelyik tisztában van azzal, hogy az élete véges, és az egyetlen, aki megpróbál tenni is azért, hogy halála minél később következzen be. Mégis, csak keveseknek sikerül a végelgyengülésig kihasználni az idejüket. Előbb-utóbb többnyire közbejön valami...

Járványok helyett ma az életvitel pusztít

Száz-százötven évvel ezelőtt a halálesetek mintegy felét fertőző betegségek okozták. Kisebb-nagyobb himlő-, kolera-, vérhas-, diftéria és egyéb járványok sújtották a lakosságot, és a XIX-XX. század fordulóján kiemelkedően magas volt a tbc-sek száma is. Ezek a kórokozók különösen pusztítottak a rosszul táplált, nyomorban, rossz higiénés viszonyok között élők között. A javuló életkörülmények, jobb táplálkozás és a hatékonyabb orvosi ellátás, gyógyszerezés illetve a megelőző, népegészségügyi intézkedések (szűrővizsgálatok, védőoltások) következtében ezek a fertőzések az 1950-es évekre eltűntek a halálozási statisztikák éléről, ma pedig már csak ezrelékekben mérhetők. A légzőszervi, emésztőszervi és egyéb betegségek halálozási aránya is jelentősen csökkent. Ezzel szemben a XX. század második felében vezető halálokokká váltak a keringési rendszer betegségei illetve a daganatos betegségek, és ez a helyzet ma sem változott.

A születéskor várható élettartam átlaga ma 70 év körül van (nőké valamivel magasabb, mint a férfiaké). A hosszabb élettel együtt jár, hogy nő a főleg időskorban jelentkező betegségek esélye. Általában elmondható, hogy a korunkban egyre nagyobb a szerepe az életvitelnek, az egyén magatartásának, tudatosságának, táplálkozásának, szokásainak, netán függőségeinek az egészség megtartásában vagy elvesztésében.

Ma Magyarországon a halálozási statisztikát a szív és keringési rendszer betegségei vezetik, a halálesetek 54 százalékát teszik ki. Második helyen a daganatos betegségek állnak, 27 százalékkal, ezt követik az emésztőszervi és a légzőszervi betegségek, és egyre nő a külső okra visszavezethető halálozás aránya is: a halálesetek 7 százaléka baleset vagy erőszak következménye. Könnyen belátható, hogy mekkora szerepet kapnak manapság az életmóddal összefüggő kockázati tényezők, olyan körülmények, mint például a dohányzás, az alkoholfogyasztás, a drog, az egyoldalú, egészségtelen táplálkozás, a testmozgás hiánya, az ülő életmód stb. Az okok között természetesen vannak az egyéntől független körülmények is, mint például az urbanizáció, a környezeti hatások, a sok-sok nehezen kiküszöbölhető vegyi anyag. Az pedig már egy új, alapos kutatást igényelne, hogy az utóbbi évtizedek társadalmi változásai, például a megnövekedett stressz, az újraéledő szegénység, az egészségügyi ellátottság területi különbségei milyen hatással vannak a halálozás alakulására.

Elsárgult anyakönyveket böngészve

A XIX. századi statisztikákat tanulmányozva torokszorító látni, hogy milyen sok csecsemő és kisgyermek halt meg akkoriban. Legtöbbjük néhány napos vagy egy-két hetes korában, ilyenkor a halál oka rubrikába az volt írva: „idétlenség”. Hogy ez koraszülött vagy fejletlen állapotot, veleszületett rendellenességet vagy születési sérülést takart-e, az egyszavas bejegyzésből nem derült ki, valószínűleg sem a gyászoló család, sem a halál tényét bejegyző lelkész sem volt teljesen tisztában vele. Sok-sok kisgyermek halt meg fertőző betegségek következtében, a himlő, a torokgyík, a szamárhurut rendszeresen szerepelt a bejegyzések között. Nem volt ritka a fiatal nők halála sem, akár 16-22 évesen is, „gyermekágy” miatt. Az 1800-as években hullámszerűen vissza-visszatértek olyan hírhedt járványos betegségek is, mint a himlő, a kolera, a vérhas. Ezek nem válogattak, egyaránt szedték áldozataikat a gyermekek és a felnőttek közül. Sok halálokot alig lehet azonosítani ma ismert betegségekkel: csak sejthetjük, hogy a „lappangó kelevény” gyulladást, a szívszélhűdés szívinfarktust, a szélütés agyvérzést, a nyavalyatörés epilepsziát takar. Van, ami több betegséget is jelenthet, így például a „sorvadás”, a sínlődés”, a „száraz és forró betegség”, a „hűdés”. Olyan bejegyzés is előfordul nem egyszer, hogy a halál oka hivatalosan is „nem tudatik”. Az 1800-as évek utolsó harmadában háború nem pusztított és baleset, erőszakos halál – legalábbis a megismert településen – legfeljebb elvétve fordult elő.

Szapora csecsemőhalál

Csecsemőhalálozás alatt tartják számon a statisztikák, ha az első életév betöltése előtt hal meg a gyermek. Ez az adat az adott évben született újszülöttek számához viszonyítja a halálesetek számát, vagyis azt mutatja, hogy 1000 újszülöttből hány nem érte meg első születésnapját. A történeti demográfiák ebben az adatban mutatják a legnagyobb változást, az egészségügy fejlődése, az orvostudomány eredményei ebben mutatkoznak meg a legörvendetesebben. Egy évszázaddal ezelőtt ugyanis ezer újszülöttből 200-250 meghalt egy éven belül, ma pedig ez a szám öt körül van évente. Az, hogy az évente meghaltak mintegy negyede egy éven aluli volt, erősen befolyásolta a várható élettartamra vonatkozó adatot, így a csecsemőhalandóság visszaszorítása is hozzájárult ahhoz, hogy a várható élettartam napjainkra duplájára nőtt a XIX. század elejeihez képest.

A csecsemőhalandóság adatainak alakulását 1891 óta mérik rendszeresen Magyarországon, azóta folyamatosan csökken. Érdekes az is, hogy nem egyforma mértékben csökkent az újszülöttek (0-6 naposak), a 7-30 napos kiscsecsemők és az 1-11 hónapos korban elhunytak aránya. Az 1800-as évek végétől, a legkorábbi időponttól kezdve és a legnagyobb mértékben ez utóbbiak halálozása csökkent, ennek magyarázata az lehet, hogy a családok életkörülményei, táplálkozási, lakhatási viszonyai jobbak lettek, a család többi tagjának az általános egészsége is javult például a fertőző betegségek visszaszorításával, az elkülönítéssel stb. Az egy hónapnál fiatalabb kiscsecsemők halandósága az 1920-as években kezdett csökkenni, amikor szülőotthonokat építettek, a bábák majd a védőnők tevékenysége kiterjedt a csecsemőgondozással, higiéniával kapcsolatos ismeretek terjesztésére is. A néhány napos újszülöttek halálozási adatai viszont csak az 1970-es években kezdtek csökkenni, ami az orvostudomány, ezen belül a szülészet és a koraszülöttgyógyászat fejlődésével függ össze: egyre hatékonyabban tudták megelőzni, elkerülni illetve kezelni a fejlődési rendellenességeket és a születési sérüléseket.

A cikk a Budai Egészségközpont szakértőinek közreműködésével készült.