Biztosan fiú lesz, ha ilyen magasan van a pocakod! Tuti, hogy lány lesz, ha ilyen széles a hasad! Ilyen és ezekhez hasonló vagy pont ellentétes megjegyzéseket hallhatnak a kisbabát váró, gömbölyödő pocakú édesanyák nap mint nap. Ez persze csak találgatás. Vagy mégsem?

Tévhit az a feltételezés, hogy a várandós édesanya pocakja állásából következtetni lehet a születendő gyermek nemére. Amikor csak fiús, vagy csak lányos családokat vizsgáltak, az anyukák minden egyes (elvileg ugyanolyan) terhesség esetén másmilyen pocakállásról számoltak be.

Gyermekeink sokszor már megszületésük előtt szembesülnek babonás felnőttvilágunkkal. Az eljövendő kisgyermek nemének találgatása igen népszerű „hobbi” még ma is a barátok, rokonok körében. Pedig az orvostudomány már igen fejlett technikákkal rendelkezik annak eldöntésére, hogy kisfiút vagy kislányt hord szíve alatt a leendő édesanya.

Milyen lehetett mindez a régebbi korokban? Akkoriban a népi megfigyeléseken, babonákon, hiedelmeken kívül tényleg semmi nem segített a szülőknek abban, hogy vajon kék vagy rózsaszín babaruhát szerezzenek be.

A fellógatott jegygyűrűből készített inga mozgása, a kismama kívánóssága vagy éppen hányingereinek gyakorisága mind fontos jelek voltak a kisbaba nemének találgatásában.

Azért jó buli ez a fajta találgatás még napjainkban is! Elég jó a találati arány: 50 százalék az esély arra, hogy a tippelőnek igaza legyen. És milyen jó érzés utána boldogan sóhajtani: ugye, én megmondtam!

Ezeknek a hiedelmeknek túl sok valóságalapjuk nincsen. Mint láthattuk, attól, hogy a kismama pocakja feljebb, vagy lejjebb áll, ugyanúgy hordozhat méhében kisfiút, mint kislányt. A lánykákat váró édesanyák pedig ugyanúgy hányhatnak az első trimeszterben, mint „fiús” társaik.

Hogy az a bizonyos inga merre, és milyen mértékben mozdul ki, inkább függ a széljárástól, mint a pocaklakó nemétől. Amikor pedig egy leendő anyuka mértéktelenül habzsolja a savanyú uborkát, még nem érdemes azonnal felvásárolni a kisbaba-részleg összes rózsaszín holmiját.

A legnagyobb trükk azért minden kétséget felülmúlóan az a (kívülállóknak) vicces szituáció, amikor az összes ultrahangos vizsgálat kisfiúnak értékeli a magzatvízben boldogan lubickoló, köldökzsinórt lábai közé kapó leánykát. Szerencsére, ez igen-igen ritkán fordul elő, de azért szerezhet még vidám perceket a szülőszobán egy-egy csalafinta emberpalánta.

A cikk a Budai Egészségközpont szakértőinek közreműködésével készült.

Csontjaink némelyike akár az acélnál is erősebb lehet, nyomószilárdsága pedig a legkiválóbb vasbetonénál is nagyobb. Ennek hátterében speciális felépítése áll: ha jobban megfigyeljük, a csont tömör állományát számos vékony, sűrűn elhelyezkedő lemezke alkotja, ezek a csontgerendák. Ezek úgy helyezkednek el, hogy a lehető legjobban szolgálják az adott csont funkcióját, azaz a lehető legerősebbé, legellenállóbbá tegyék és maximalizálják a teherbírását.

Magzati korban, sőt, első néhány életévünkben ez a nagyfokú szilárdság és erősség még nem alakul ki. Több év szükséges ahhoz, hogy az úgynevezett „csúcs-csonttömeg” kialakulhasson. Egyes becslések szerint kb. 20 éves korunkra éri el vázrendszerünk a végleges mértékű szilárdságot és erősséget. Ekkora csontjaink szerkezete gyakorlatilag ugyanolyan felépítettségű lesz, mint a vasbeton: ahogyan az abban található acél a nyújthatóságot, a hozzáadott cement, homok és kő pedig a szilárdságot biztosítja, a csontban is megtalálható minden, ezeknek megfelelő komponens. Ugyanakkor, a csont szilárdsága jobb, mint bármely vasbeton szerkezeté, nyújthatósága pedig szintén közelíti azokét. Emellett azonban a torziós (csavaró) erőkkel szembeni ellenállása csekély: ezért alakulnak ki törések igen gyakran ilyen behatások következtében.

Ezt a folyamatot számos ponton érheti baj, több olyan megbetegedés ismert, melyek következtében a csontképzés zavart szenved, vagy éppen a már kialakult csontszövet veszti el szilárdságát.

Ugyanakkor léteznek olyan testgyakorlatok is, melyek elősegítik az erősebb, teherbíróbb csontrendszer kialakulását. Bizonyos típusú sportot űzőknél, mint például az atlétáknál, vagy súlyemelőknél figyelhetők meg a legmasszívabb csontok. Velük ellentétben az úszóké a legkevésbé strapabíró. Ebből logikusan következik, hogy leginkább azok a feladatok segítik a csontok erősségét fokozni, ahol a teljes testsúlyt, vagy még annál is többet kell a gravitáció ellenében megtartani. A sétálás, futás és a labdajátékok mind ilyenek.

Az emberi szervezet legkeményebb csontja az állkapocscsont. Ez egyike a legtartósabb és legkevésbé törékeny csontjainknak. Könnyebben törnek a hosszú, csöves csontok, mint például a felkar- vagy a combcsontok. Érdemes tehát ezekre fokozottan vigyázni, és egy esetleges bunyó során jobban védeni. Persze az arcunkat sem érdemes előtérbe helyezni! Ott is vannak sérülékenyebb részek, gondoljunk csak bele: hány boxolónak van szép, ívelt, egyenes orra?

A cikk a Budai Egészségközpont szakértőinek közreműködésével készült.

Egy átlagos lélegzetvételkor mintegy fél liter levegőt szívunk be a tüdőnkbe. Ha viszont kicsit nagyobbat sóhajtunk és veszünk egy mély lélegzetet, teljesen megtölthetjük tüdőnket levegővel. Ez összesen körülbelül 5 litert jelent.

Ha ezután minden erőnket összeszedjük, és kifújjuk a levegőt olyan erősen, ahogyan csak tudjuk, még mindig marad odabenn mintegy 3 liternyi levegő. Ezt orvosi nyelven „reziduális volumennek” nevezzük. Ez voltaképpen nem más, mint a légutakban (léghólyagocskákban, a kisebb-nagyobb hörgőkben, és a légcsőben) bennrekedő levegő. Persze, nem úgy kell elképzelni, hogy mindig ugyanaz a levegőszakasz marad benn. A maradék levegő minden légvétellel cserélődik, a kifejezés maga csupán a jelenséget nevezi meg.

A belégzés és a kilégzés is nagy jelentőséggel bír, illetve rengeteg információval szolgál a tüdő működésével és állapotával kapcsolatban.

Ha a légzőrendszerünk megbetegszik, akkor ezekben a folyamatokban változások figyelhetők meg, melyek jellegzetes eltéréseket okozhatnak. Az orvostudomány a belégzéskor és a kilégzéskor mérhető értékeket figyeli és használja. Egyrészt a diagnózis felállításának folyamata során, másrészt pedig a beteg, és a betegség állapotának nyomon követéséhez.

Például, ha valakinek tüdőtágulása van, a fent említett reziduális volumen, azaz a tüdőben maradó levegő mennyisége megnő. Ugyanakkor a forszírozottan, azaz az erőltetetten kilélegezhető levegő mennyisége csökken. Létezik olyan betegség is, amelynél a légutak beszűkülnek. Ha valakinek például asztmája van, akkor csökkenhet az erőltetetten kilélegezhető levegő mennyisége, a légcsőszűkületnél pedig a belélegezhető levegő mennyisége.

Nem utolsósorban azt is érdemes megemlíteni, hogy a dohányzás nagymértékben képes a tüdő működését akadályozni: egy masszívan dohányzó személynél előbb-utóbb krónikus hörgőgyulladás alakulhat ki, ami a légcsere csökkenő hatékonyságát okozhatja.

A cikk a Budai Egészségközpont szakértőinek közreműködésével készült.

Képzeljen maga elé egy liter vizet. Nos, ekkora vérmennyiséget képes a két emberi vese kb. egy perc alatt megtisztítani, azaz e rövid idő alatt ennyi tisztítandó vér áramlik át rajtuk.

Ebből képződik a vesetestecskékben (glomerulus) az úgynevezett primer vizelet. Ennek nagy része természetesen még visszakerül a véráramba a vesecsatornácskák területén, hiszen ha ezt a rengeteg folyadékot mind elvesztenénk a vizelettel, akkor igen hamar kiszáradnánk.

Minimális matektudás is elegendő ahhoz, hogy kiszámoljuk, ilyen paraméterek mellett egy átlagos felnőtt átlagos két veséje egy nap alatt mintegy 1500 liternyi vérmennyiséget lenne képes a benne keringő „szennyező” anyagoktól megtisztítani.

Ezek után érdemes belegondolni, mekkora kárt okozhat viszonylag rövid idő alatt szervezetünknek egy esetlegesen kialakuló veseelégtelenség, vagy a vese „leállása”. Ilyenkor az anyagcsere-folyamatokból származó „bomlástermékek” nem tudnak kiürülni a szervezetből. Felszaporodnak és keringenek a vérben tovább, kisebb, nagyobb, majd idővel óriási problémákat okozva. Olyan ez, mintha egy nagy panelházban eldugulna a szemétledobó: ahogy egyre több hulladék halmozódik fel, egyre nagyobb lesz a gond és egyben a fertőzésveszély is.

Ilyen esetekben tehát mindenképpen külső segítségre van szükség. Egy olyan eljárásra, mely elvégzi a vesék munkáját, és megtisztítja a vért a káros anyagoktól. Ez az eljárás a dialízis. Tekintettel arra, hogy az emberi vese milyen nagy mennyiségű vért képes egyetlen nap leforgása alatt „tisztára mosni”, nem meglepő, hogy ezt a gépi módszert 2-3 naponta ismételni kell, és még ekkor sem érhető el százszázalékosan ugyanaz a hatás.  

A cikk a Budai Egészségközpont szakértőinek közreműködésével készült.

De szép kék! – sóhajt fel szinte kivétel nélkül minden édesanyja, amikor először belenéz apró, újszülött babája szemecskéibe. Arra azonban, hogy ez ilyen is marad, nincsen garancia.

Habár a babák szemének színét a szüleiktől örökölt gének határozzák meg, születéskor a legtöbb kisbaba szeme kék. Ennek az oka egy melanin nevű színezőanyag, melynek teljes, genetikailag kódolt mértékű lerakódása az újszülött szemében időbe telik.