Ha megvágjunk az ujjunkat, a seb előbb-utóbb begyógyul, a csontjaink is összeforrnak, sőt, a dohányzás abbahagyása után még a tüdő is többé-kevésbé regenerálódik. Ha viszont a fogunk lesz lyukas vagy más okból sérül a zománc, akkor azt mesterségesen kell pótolni. Vajon miért nem képesek megjavítani magukat a fogaink?

Önnek hány foga van? És ezek közül hány saját? Ebben a kérdésben nagyon sokat számít az életkor, a genetika és a saját felelősség.

Valószínűleg, Ön minél fiatalabb, illetve minél kedvezőbb genetikai adottságokat örökölt felmenőitől, vagy élete során nagyobb figyelmet szentelt fogai épségének megőrzésére – annál nagyobb ez a szám.

Sajnos sokan vannak közöttünk, akik igen jól ismerik a fogfúró jellegzetes hangját. Ők azok, akik a fentebb említett paramétereknek nem minden pontban tesznek eleget.

Tudniillik, az egyetlen testrészünk, mely nem javítja meg magát, az a fogunk. Legyen az egy apró sérülés a zománcon, egy kezdődő szuvasodás, sajnos nincs visszaút. Ennek az az oka, hogy a fogunkat külső részét felépítő zománc nem élőszövet, így nem képes önmagát újra és újra megalkotni, mint szervezetünk sok más sejtje és szövete.

Szerencsére az orvostudomány, s ezen belül a fogászat igen fejlett technológiákkal képes fogaink látszólagos épségét, vitalitását megalkotni és megőrizni.

Persze, azért mi is sokat tehetünk fogaink épségének megőrzésért. Azt kevesen tudják, hogy már az anyaméhben fejlődő magzat környezetében is vannak olyan tényezők, melyek befolyásolhatják a később megszülető gyermek fogainak állapotát: a várandós kismama megfelelő fluor és kalcium-ellátottsága, valamint a helyes és változatos étrend mind-mind elengedhetetlenek ebből a szempontból (is). A születést követően természetesen nem érdemes a kis csecsemőt cukrozott teával itatni. Így el tudjuk kerülni, hogy ehhez hozzászokjon, és kisdedként, kamaszként folyton édességgel tömje magát. Gyermekeinknek meg kell tanítanunk a helyes fogmosási technikát, a rendszeres fogorvoshoz járást, és ki kell alakítanunk bennük a szájhigiéniára való fokozott igényt is.

Így talán elérhetjük náluk azt, hogy felnőttként se kelljen szégyenkezniük, ha szájuk mosolyra görbül.

A cikk a Budai Egészségközpont szakértőinek közreműködésével készült.

Eddig még valószínűleg nem tettük meg, gondoljunk csak bele: szóval mozog a lábunk, tehát a lábfej, a lábikra izmai nyilván kellenek és ott van a combunk na meg persze a törzsünk sem marad ki, a karjainkkal is kalimpálunk… tehát biztos jó sok izom kell a járáshoz. De mennyi is?

Anatómiai tanulmányok alapján elmondhatjuk, hogy egyetlen lépés megtételéhez kb. 200 különböző izom összehangolt működése szükséges. És akkor még nem beszéltünk arról az idegrendszeri struktúráról, ami ennek a bonyolult rendszernek a megbízhatóságáért felel.

Korábban már írtunk arról, hogy a lábunkban mintegy 52 csont található. Önmagában ez is elég lenyűgöző tény, amit felülmúl a csontokon eredő és tapadó izmok még ettől is nagyobb száma. Hogy miért is van szükség ilyen sokra? Például, hogy a legegyenetlenebb talajon se bukjunk orra, hanem apró billenések nélkül, nyílegyenesen és tűpontosan haladhassunk célunk felé. Azaz az állás és a járás abszolút biztonságosságához.

Hatalmas munka ez, nemcsak az izmoknak, a csontoknak, és az ízületeknek, hanem az idegrendszerünknek is. Ez utóbbi esetében, jelentős szerepet játszik a belső fül egyensúlyérzékelő szerve, a motoros agykéreg, illetve a kisagy azon területei, melyek a koordináció kialakításában vesznek részt.

Ha ezek közül bármi károsodik, a járás biztossága és biztonságossága azonnal sérül. Ez a változás megfigyelhető az alkoholos befolyásoltság miatti koordinációs zavaroknál, vagy akár egy bokaficam esetében is.

Az izmok megfelelő terhelhetőségéhez megfelelő vérellátásra is szükség van! A testünk érhálózatán keresztül folyamatos ellátást kapunk oxigénből és a működéshez elengedhetetlen tápanyagokból. Ennek hiánya esetén az izmok működése zavart szenved, és akár fájdalom is kialakulhat. Ilyen pl. az úgynevezett „kirakatnézegető betegség”: a lábszárizmok vérellátásáért felelős artéria szűkülete séta közben meg-megállásra készteti a beteget.

A cikk a Budai Egészségközpont szakértőinek közreműködésével készült.

Biztosan fiú lesz, ha ilyen magasan van a pocakod! Tuti, hogy lány lesz, ha ilyen széles a hasad! Ilyen és ezekhez hasonló vagy pont ellentétes megjegyzéseket hallhatnak a kisbabát váró, gömbölyödő pocakú édesanyák nap mint nap. Ez persze csak találgatás. Vagy mégsem?

Tévhit az a feltételezés, hogy a várandós édesanya pocakja állásából következtetni lehet a születendő gyermek nemére. Amikor csak fiús, vagy csak lányos családokat vizsgáltak, az anyukák minden egyes (elvileg ugyanolyan) terhesség esetén másmilyen pocakállásról számoltak be.

Gyermekeink sokszor már megszületésük előtt szembesülnek babonás felnőttvilágunkkal. Az eljövendő kisgyermek nemének találgatása igen népszerű „hobbi” még ma is a barátok, rokonok körében. Pedig az orvostudomány már igen fejlett technikákkal rendelkezik annak eldöntésére, hogy kisfiút vagy kislányt hord szíve alatt a leendő édesanya.

Milyen lehetett mindez a régebbi korokban? Akkoriban a népi megfigyeléseken, babonákon, hiedelmeken kívül tényleg semmi nem segített a szülőknek abban, hogy vajon kék vagy rózsaszín babaruhát szerezzenek be.

A fellógatott jegygyűrűből készített inga mozgása, a kismama kívánóssága vagy éppen hányingereinek gyakorisága mind fontos jelek voltak a kisbaba nemének találgatásában.

Azért jó buli ez a fajta találgatás még napjainkban is! Elég jó a találati arány: 50 százalék az esély arra, hogy a tippelőnek igaza legyen. És milyen jó érzés utána boldogan sóhajtani: ugye, én megmondtam!

Ezeknek a hiedelmeknek túl sok valóságalapjuk nincsen. Mint láthattuk, attól, hogy a kismama pocakja feljebb, vagy lejjebb áll, ugyanúgy hordozhat méhében kisfiút, mint kislányt. A lánykákat váró édesanyák pedig ugyanúgy hányhatnak az első trimeszterben, mint „fiús” társaik.

Hogy az a bizonyos inga merre, és milyen mértékben mozdul ki, inkább függ a széljárástól, mint a pocaklakó nemétől. Amikor pedig egy leendő anyuka mértéktelenül habzsolja a savanyú uborkát, még nem érdemes azonnal felvásárolni a kisbaba-részleg összes rózsaszín holmiját.

A legnagyobb trükk azért minden kétséget felülmúlóan az a (kívülállóknak) vicces szituáció, amikor az összes ultrahangos vizsgálat kisfiúnak értékeli a magzatvízben boldogan lubickoló, köldökzsinórt lábai közé kapó leánykát. Szerencsére, ez igen-igen ritkán fordul elő, de azért szerezhet még vidám perceket a szülőszobán egy-egy csalafinta emberpalánta.

A cikk a Budai Egészségközpont szakértőinek közreműködésével készült.

Csontjaink némelyike akár az acélnál is erősebb lehet, nyomószilárdsága pedig a legkiválóbb vasbetonénál is nagyobb. Ennek hátterében speciális felépítése áll: ha jobban megfigyeljük, a csont tömör állományát számos vékony, sűrűn elhelyezkedő lemezke alkotja, ezek a csontgerendák. Ezek úgy helyezkednek el, hogy a lehető legjobban szolgálják az adott csont funkcióját, azaz a lehető legerősebbé, legellenállóbbá tegyék és maximalizálják a teherbírását.

Magzati korban, sőt, első néhány életévünkben ez a nagyfokú szilárdság és erősség még nem alakul ki. Több év szükséges ahhoz, hogy az úgynevezett „csúcs-csonttömeg” kialakulhasson. Egyes becslések szerint kb. 20 éves korunkra éri el vázrendszerünk a végleges mértékű szilárdságot és erősséget. Ekkora csontjaink szerkezete gyakorlatilag ugyanolyan felépítettségű lesz, mint a vasbeton: ahogyan az abban található acél a nyújthatóságot, a hozzáadott cement, homok és kő pedig a szilárdságot biztosítja, a csontban is megtalálható minden, ezeknek megfelelő komponens. Ugyanakkor, a csont szilárdsága jobb, mint bármely vasbeton szerkezeté, nyújthatósága pedig szintén közelíti azokét. Emellett azonban a torziós (csavaró) erőkkel szembeni ellenállása csekély: ezért alakulnak ki törések igen gyakran ilyen behatások következtében.

Ezt a folyamatot számos ponton érheti baj, több olyan megbetegedés ismert, melyek következtében a csontképzés zavart szenved, vagy éppen a már kialakult csontszövet veszti el szilárdságát.

Ugyanakkor léteznek olyan testgyakorlatok is, melyek elősegítik az erősebb, teherbíróbb csontrendszer kialakulását. Bizonyos típusú sportot űzőknél, mint például az atlétáknál, vagy súlyemelőknél figyelhetők meg a legmasszívabb csontok. Velük ellentétben az úszóké a legkevésbé strapabíró. Ebből logikusan következik, hogy leginkább azok a feladatok segítik a csontok erősségét fokozni, ahol a teljes testsúlyt, vagy még annál is többet kell a gravitáció ellenében megtartani. A sétálás, futás és a labdajátékok mind ilyenek.

Az emberi szervezet legkeményebb csontja az állkapocscsont. Ez egyike a legtartósabb és legkevésbé törékeny csontjainknak. Könnyebben törnek a hosszú, csöves csontok, mint például a felkar- vagy a combcsontok. Érdemes tehát ezekre fokozottan vigyázni, és egy esetleges bunyó során jobban védeni. Persze az arcunkat sem érdemes előtérbe helyezni! Ott is vannak sérülékenyebb részek, gondoljunk csak bele: hány boxolónak van szép, ívelt, egyenes orra?

A cikk a Budai Egészségközpont szakértőinek közreműködésével készült.

Egy átlagos lélegzetvételkor mintegy fél liter levegőt szívunk be a tüdőnkbe. Ha viszont kicsit nagyobbat sóhajtunk és veszünk egy mély lélegzetet, teljesen megtölthetjük tüdőnket levegővel. Ez összesen körülbelül 5 litert jelent.

Ha ezután minden erőnket összeszedjük, és kifújjuk a levegőt olyan erősen, ahogyan csak tudjuk, még mindig marad odabenn mintegy 3 liternyi levegő. Ezt orvosi nyelven „reziduális volumennek” nevezzük. Ez voltaképpen nem más, mint a légutakban (léghólyagocskákban, a kisebb-nagyobb hörgőkben, és a légcsőben) bennrekedő levegő. Persze, nem úgy kell elképzelni, hogy mindig ugyanaz a levegőszakasz marad benn. A maradék levegő minden légvétellel cserélődik, a kifejezés maga csupán a jelenséget nevezi meg.

A belégzés és a kilégzés is nagy jelentőséggel bír, illetve rengeteg információval szolgál a tüdő működésével és állapotával kapcsolatban.

Ha a légzőrendszerünk megbetegszik, akkor ezekben a folyamatokban változások figyelhetők meg, melyek jellegzetes eltéréseket okozhatnak. Az orvostudomány a belégzéskor és a kilégzéskor mérhető értékeket figyeli és használja. Egyrészt a diagnózis felállításának folyamata során, másrészt pedig a beteg, és a betegség állapotának nyomon követéséhez.

Például, ha valakinek tüdőtágulása van, a fent említett reziduális volumen, azaz a tüdőben maradó levegő mennyisége megnő. Ugyanakkor a forszírozottan, azaz az erőltetetten kilélegezhető levegő mennyisége csökken. Létezik olyan betegség is, amelynél a légutak beszűkülnek. Ha valakinek például asztmája van, akkor csökkenhet az erőltetetten kilélegezhető levegő mennyisége, a légcsőszűkületnél pedig a belélegezhető levegő mennyisége.

Nem utolsósorban azt is érdemes megemlíteni, hogy a dohányzás nagymértékben képes a tüdő működését akadályozni: egy masszívan dohányzó személynél előbb-utóbb krónikus hörgőgyulladás alakulhat ki, ami a légcsere csökkenő hatékonyságát okozhatja.

A cikk a Budai Egészségközpont szakértőinek közreműködésével készült.