Egy átlagos embernek körülbelül 100-120.000 szál haja van a fején. Ez persze csak nagy átlag, mely sok mindentől, többek közt az hajszíntől is függ. Vajon kik dicsekedhetnek a legtöbb hajjal: a szőkék vagy a barnák, esetleg a vörösek?

Általánosságban igaz, hogy a nagyon világos hajjal rendelkezőknek a legtöbb a fejükön fellelhető hajhagymák száma. Őket követik a sötétebb hajúak, a sort végül a vörösek zárják.

Ebből a szempontból tehát a szőkék nyertek, ami még nem garancia arra, hogy nekik lenne a legdúsabb hajuk, hiszen azt nemcsak a hajszálak száma határozza meg, hanem az egyes hajszálak vastagsága is. Egy-egy emberi hajszál, durva megközelítéssel 0,05- 0,07 mm.

Az emberi testet borító szőrzetek közül hajunk növekszik a leggyorsabb ütemben: mintegy 1 centimétert havonta, ami nagyjából napi 0,33-0,35 mm-nek felel meg. Ez persze, nem egy állandó és végtelen folyamat. A hajszálak termeléséért felelős hajhagymáknak jól ismert ciklusa van, aminek révén az egyes hajszálak időről időre megújulnak: egy ideig szépen, gyorsan nőnek, aztán növekedésük lelassul, majd teljesen megáll. Végül az adott hajszál kihullik (ez normális esetben kb. napi 50-80 szál), és helyébe hamarosan új lép. Ennek a ciklusnak a hossza számos tényezőtől függ, éppen ezért gyakorlatilag egyénenként változik, de átlagosan kb. 6-8 évre tehető.

Vannak olyan életszakaszok, amikor ezek a ciklusok igencsak megborulnak. Ilyen például a terhesség. A várandósság hónapjaiban szinte minimálisra csökken az elhalt, kihulló hajszálak száma. Sok kismamának ilyenkor látványosan megdúsul a haja. Sajnos ez a szülést követő 4-6 hónapon belül kompenzálódik: akik addig alig tudták becsurizni rengetegnek tűnő hajukat, naponta marékszám szedik majd a fésűjükben ragadt élettelen szálakat. Emiatt azonban nem kell aggódni. Ez természetes jelenség, mely viszonylag hamar, pár hét alatt rendeződik.

A cikk a Budai Egészségközpont szakértőinek közreműködésével készült.

Egy-egy durvább akciófilmet nézve néha elcsodálkozunk, hogy mennyi vér tud kifolyni egy-egy szereplőből. Meglepő módon, a képek nem állnak messze az igazságtól, hiszen tényleg elég sok vér csörgedezik ereinkben. De mennyi is valójában?

A legtöbb testépítő büszkén mutogatja bámulatra méltó muszklijait, de valószínűleg ők sem gondolnák, hogy a legerősebb izomcsoportjuk a leglátványosabb póz közben is láthatatlan marad. 

Az emberi test legerősebb izomcsoportja ugyanis nem más, mint a nyelv. Ez az állítás persze csak egy gondolatkísérlet, egy relatív megmérettetés eredménye. Valódi összehasonlításra többek közt azért sem igen van lehetőségünk, mert nyelvizmaink számos olyan működésre nem képesek, mint a testünket alkotó egyéb izomcsoportok, mint például a hasizom. A hasprés jelensége során a hasfalunkat alkotó, kinek erősebb-kinek gyengébb, de összességében azért jelentős nyomást gyakorolni képes hasizmok vesznek részt – ilyet bárhogy is próbálnánk, a nyelvünkkel nincs esélyünk produkálni.

Ugyanakkor, az emberi szájüreget kitöltő nyelv gyakorlatilag vaskos izomkötegnek tekinthető, melynek felépítésében több, különböző pontról eredő izomrost vesz részt. Vérellátása, beidegzése is meglehetősen gazdag, ami lehetővé teszi az egész finom, apró mozgások kivitelezésétől megkezdve az egészen durva, erőteljesebb csapások végrehajtását is.

Szükségünk is van rá, hogy ilyen erős legyen, hiszen gyakorlatilag valahányszor eszünk, iszunk, igencsak jól megtornásztatjuk, sőt: a nyelvünk aktívan részt vesz a nyelés, és nem utolsósorban a beszéd és a hangképzés folyamatában is. 

Vannak csecsemők, akik úgynevezett „rövid nyelvfékkel” születnek, azaz: nyelvük a kelleténél jobban le van tapadva elöl. Emiatt nem tudnak a megfelelő hatékonysággal édesanyjuk melléből szopizni, ami hosszú távon akár komolyabb problémákhoz is vezethet. Ilyenkor elég csupán egy rövid bemetszést ejteni a letapasztó szalagon, és hipp-hopp: a nyelvük immár ugyanolyan szabad, mozgékony, mint kortársaiké. Innen eredhet egyébként a mondás is: jól felvágták a nyelvét…

A cikk a Budai Egészségközpont szakértőinek közreműködésével készült.

Sajnos igen, pontosabban a hölgyek teste több energiát raktároz, mint a férfiaké, az élet tehát ezen a téren is igazságtalan. A különbség nem számottevő, de azért határozottan kimutatható. Mennyi is pontosan, és mi az oka?

Ez a mennyiség óvatos becslések alapján körülbelül 50 kalória naponta. És mint oly sok mindennek, ennek is elsősorban evolúciós oka van, nevezetesen a fajfenntartásban van szerepe. Ahhoz, hogy a nők fogamzóképesek legyenek, relatíve magasabb testzsírtartalomra van szükségük, mint a férfiaknak. Erre azért van szükség, mert a fogamzást követően még ki is kell hordaniuk az utódot, s testükből táplálni őt hónapokig.

Egy csontsovány, zsírszövetet csak nyomokban tartalmazó testnek erre sokkal rosszabb az esélye, s ez túl nagy kockázat lenne a fajfenntartás és az utódnemzés szempontjából. A természet ezen az úton/módon is bebiztosítja magát, nem számolva napjaink karcsúság-ideáljával.

Természetesen, mindebből az is következik, hogy ettől a zsírtömegtől a hölgyek nehezebben is szabadulnak meg. Intenzívebb edzésprogram, keményebb diéta, nagyobb türelem szükségeltetik hozzá, mint a hasonló feleslegtől szabadulni vágyó férfiembereknek.

Belegondolva, ebből a szempontból mennyivel egyszerűbb dolga volt az olyan korok asszonyainak, amikor a gömbölyded formák voltak divatban. Nem véletlen az elnevezés sem: nőies forma. Nem volt baj, sőt, a férfiak előnyben részesítették a manapság molettnek titulált idomokat.

Napjainkban is léteznek olyan kultúrák, ahol annál értékesebb a hölgy, minél dúsabbak az idomai. Ezeken a területeken azok a gazdag családok, akik elég pénzzel rendelkeznek ehhez, szó szerint hízókúrára küldik lányaikat, hogy utána minél jobban, előnyösebben tudjanak férjhez menni.

A cikk a Budai Egészségközpont szakértőinek közreműködésével készült.

Próbálta már megcsiklandozni saját magát? Fogadjunk, hogy nem ment! Még a legcsikisebbeknek sem, akik máskor a legapróbb érintésre is harsány nevetésben törnek ki. De miért nem tudjuk megcsiklandozni magunkat?

A kérdésre a válasz idegrendszerünk bonyolult felépítésében rejlik: kutatások szerint alapos okkal feltételezhető, hogy amikor saját magunkat próbáljuk ilyen módon ingerelni, agyunk már a mozdulat kivitelezésének első pillanatában tudja, mire számíthat, s így a várt hatás elmarad. Ez alól érdekes kivételt képeznek bizonyos pszichiátriai betegségben szenvedők- náluk ugyanis ez a képesség hiányzik, emiatt ugyanolyan jól szórakoznak önmaguk csiklandozása alatt, mintha valaki más tenné velük azt.

A lényeg tehát a kiszámíthatatlanság. Hiszen, ha bárki más birizgálja bőrünk, hajunk, soha nem tudhatjuk, mikor, hol és milyen erővel érint meg minket. Így minden mozdulat meglepetés, csupa felfokozott izgalom, ami igencsak érzékenyít a test különböző pontjain bekövetkező ingerek fogadására.

A csiklandozás hatása azonban nagyon vegyes: elhúzódva a kezdeti nevetés igen hamar sírássá változhat. Nem véletlen, hogy régi korokban a csiklandozást kínzásra, vallatásra is használták. Léteznek olyan hiedelmek is, miszerint ha egy csecsemő talpát sokszor csiklandozzák, felnőve dadogni fog.

Az, hogy ki hogyan viselkedik csiklandozás közben, egyénre jellemző, és teljességgel akaratlan reakció, azaz, nem lehet befolyásolni. Csikizés közben azért érdemes egymásra odafigyelni, mert a tartós nevetőgörcs hasi fájdalomhoz vezethet, a szimpatikus idegrendszer aktiválódása pedig vérnyomás-emelkedést, szapora szívdobogást okozhat. Ez pedig, igaz, extrém ritkán, az arra érzékenyeknél ritmuszavarhoz, netalán szívleálláshoz vezethet.

A cikk a Budai Egészségközpont szakértőinek közreműködésével készült.