Egyre többször hallani, hogy hasmenés esetén igyunk kólát, és hozzá együnk ropit vagy sósperecet, mert ezek segítenek helyreállítani a felborult folyamatokat – ez nem hangzik rosszul, de vajon igaz-e? Ahhoz, hogy ezt megtudjuk, tudnunk kell, mik azok az elektrolitok.

Mik az elektrolitok, és miért van rájuk szükség?

A felhorzsolt térd vagy a vérző könyök a szülőket két táborra osztja: vannak, akik ragtapaszért kiáltanak, és vannak, akik azt mondják, csak azt ne, a sebnek levegőre van szüksége a gyógyuláshoz. Kinek van igaza?

Bár évtizedek óta tartja magát az a nézet, hogy a seb a levegővel érintkezve gyorsabban gyógyul, mint ragtapasz alatt, ma már a szakemberek véleménye inkább az, hogy ez nem így van. Legalábbis közvetlenül a sérülés után nem. Ahhoz, hogy ezt belássuk, mindenekelőtt meg kell vizsgálnunk a sebgyógyulás folyamatát.

Horzsolásos balesetek során a bőr felső rétege - ami egyébként testünk első védelmi vonala a betegségek, fertőzések ellen – sérülést szenved. Percekkel azután, hogy ez megtörtént, már meg is kezdődik a gyógyulás folyamata, a véralvadás és a sebváladék termelődése. A seb nedvedzik. A sebváladék, amellett, hogy tápanyagot és antitesteket szállít a sebbe, egyúttal baktériumokat és elhalt sejtrészeket távolít el.

Amennyiben nem fedjük le ragtapasszal, a seb felszíne hamar kiszárad. Eközben a száraz réteg alatt egy nedves, baktériumokkal, szennyeződéssel és elhalt szövetekkel teli réteg alakul ki, ami nem tud elfolyni, így a tisztulási folyamat megakad. Ezzel szemben amennyiben a sebet ragtapasszal fedjük le, melyet rendszeresen cserélünk, akkor ezt a fertőzött réteget újra és újra eltávolítjuk, ami elősegíti a maradéktalan gyógyulást.

Egyszerűbb sérülések esetén tehát, amennyiben már nem vérzik a seb, fertőtlenítés után igenis jót tesz a ragtapasz. Ha pedig egy kis jódot teszünk a tapasz sebbel érintkező oldalára, akkor az kevésbé fog beleragadni a sebbe, így elkerülhetjük a levételkor a fájdalmat.

Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy amikor már nem nedvedzik a seb, akkor valóban levehetjük a tapaszt, ebben a stádiumban már tényleg segít a levegő.

 A cikk a Budai Egészségközpont szakértőinek közreműködésével készült.

Az emberi test működésének egyik legcsodálatosabb szerve a gyomor, amely olyan erős vegyületet termel, amely akár egy borotvapengét is felold, miközben ő maga egyáltalán nem károsodik. Hogyan lehetséges ez?

Az étkezéssel bejuttatott falat emésztése már a szájüregben megkezdődik, és az azt borító nyálkahártyán keresztül meg is kezdődik a tápanyagok felszívódása. Ezután a nyelőcsövön keresztül a falat leér a gyomorba, ahol ezek a rendkívül erős emésztőenzimek termelődnek.

Mindezt természetesen nem úgy kell elképzelni, hogy a gyomorsav, sósav csak úgy lötyög a hasunkban. Éppen ellenkezőleg! Ez az anyag csak akkor kezd el termelődni, amikor a szánkba bekerülő falat különböző idegrendszeri és hormonális reflexek útján mintegy kiváltja ennek az ingerét. Ilyenkor a gyomor falát alkotó sejtekből többek között a sósav képződéséhez szükséges ionok szabadulnak fel, amelyek ott helyben állnak össze enzimmé. Ez a sósav, a termelődő egyéb anyagokkal együtt tovább folytatja a bejutott falat már megkezdett emésztését, alkotóelemeire történő bontását. Amint az étel távozik a vékonybél felé, szintén reflexes folyamatok útján, a sósav termelődése jelentősen lecsökken.

Ahhoz, hogy a gyomor fala ezt a rettenetes emésztő hatást nap mint nap elviselje, hatékony segítséget nyújt a helyben termelődő nyák, amely védőpajzsként szolgál a tomboló enzimek ellen. Ha ennek a mennyisége valamilyen oknál fogva csökken, könnyen gyomorfekély alakulhat ki.

A reflux-betegségben szenvedők jól ismerik azt a kellemetlen, égőérzést szegycsontjuk környékén, amit a gyomorból kiáramló sósav okoz. Hosszabb távon ez akár a nyelőcső fekélyesedéséhez is vezethet, érdemes tehát a megfelelő gyógyszerekkel mihamarabb szembeszállni ellene.

Azok, akiknél sokszor fordul elő hányás (pl. bulimiások) készüljenek fel a sav ártalmas hatásaira: fogzománcuk ugyanis nem képes sokáig ellenállni, korai fogszuvasodás, fogászati problémák tömkelege lehet a betegség szövődménye.

 A cikk a Budai Egészségközpont szakértőinek közreműködésével készült.

Bizonyára sokak előtt ismerősen cseng a következő felszólítás: ne olvass félhomályban, mert elromlik a szemed! Nos, ez az állítás minden valószínűség szerint egy igencsak széles körben elterjedt tévhit. Semmi nem igazolja ugyanis azt, hogy a szem ilyen típusú terhelése komoly következménnyel járna.

Annyi bizonyos, hogy ha félhomályban olvasunk, sokkal inkább erőltetni kell a szemünket ahhoz, hogy jól lássunk. Az olvasott szöveg betűi kevésbé ütnek el a háttérként szolgáló papírlap színétől (a színek tompulnak, a kontrasztok kevésbé átütővé válnak), s emiatt nehezebb szemünknek a jelet idegrendszerünk felé továbbítani. Emiatt persze, hamarabb bele is fáradhatunk az olvasásba, de ez sem mindenkire jellemző. Gondoljunk csak bele! Régi korokban, a villamos áram bevezetése előtti időkben nagyon sokan hajnalokig dolgoztak, írtak és olvastak a pislákoló gyertyák mellett, minden különösebb szemészeti panasz vagy probléma nélkül.

Persze, aki tartósan félhomályban akarja a könyveket falni, vagy valamilyen külső kényszerítő körülmény (pl. áramszünet) ellenére nem képes lemondani az olvasás élményéről, annak nem árt beszerezni valamilyen jó minőségű szemcseppet, műkönnyet. A sötétben ugyanis, a fentebb említett okok miatt annyira próbálunk a szövegre koncentrálni, hogy jóval kevesebbet pislogunk a szükségesnél. Ennek pedig elkerülhetetlen következménye a szem kiszáradása, elfáradása.

Nem beszélve még arról az apróságról, hogy a sötétebb szobában pupillánk jobban kitágul, mint amikor egy lámpa barátságos fényénél üldögélve olvasunk. A tágabb pupilla révén nagyobb szaruhártya-felületen keresztül is átnézünk, amelyen lehetnek olyan picike hibák, amelyek ha máskor nem is, de ilyenkor igen zavarónak hathatnak.

A cikk a Budai Egészségközpont szakértőinek közreműködésével készült.

Az emberi agy működése már számos ponton bizonyította páratlan képességét. Mindezek közül az egyik legcsodálatosabb dolog talán az az elképesztő sebesség, amellyel az idegi impulzusok, más szóval ingerületek áramlanak egyik idegsejttől a másikig.



Agykutatók szerint ez akár a 274 km/órás értéket is elérheti!

Az idegszövetet felépítő idegsejtek igen különleges struktúrával bírnak: a középső, központi részből számos nyúlvány ágazik el, amelyek mindegyike más és más idegsejthez kapcsolódik. Ezek közt van egy hosszabb (axon), és rengeteg rövidebb (dendritek). Ezek segítségével történik meg az ingerület vezetése, átjuttatása egyik sejtről a másikra.

Annak alapján, hogy az adott idegsejthez tartozó hosszú nyúlványon (axonon) milyen borítás van, illetve, hogy van-e rajta egyáltalán ilyen, további különböző típusokat különíthetünk el: hüvely nélküli, folytonos hüvellyel rendelkező és megszakításokkal „tarkított” velőhüvelyt tartalmazók. Az idegsejten végigfutó ingerület ezek közül a legutóbbi formánál terjed a leggyorsabban, kvázi megszakításról megszakításra ugrál.

Ez a speciális felépítés teszi lehetővé, hogy idegrendszerünk a lehető leggyorsabban reagáljon a szervezetet érő legváltozatosabb ingerekre. Ennek révén tudjuk például elkapni a felénk repülő labdát, vagyunk képesek félreugrani a száguldó bicajosok elől, behunyni szemünket a berepülni vágyó muslicák előtt, vagy éppen elkapni ujjunkat a forró víz alól.

Vannak olyan betegségek, ahol ez az ingerületvezető képesség olyan mértékben lelassul, hogy az már jelentősen befolyásolja az egyén mindenapjait. Ezek közül is a legismertebb a sclerosis multiplex, ahol az idegrostokat borító hüvely károsodik, vagy akár el is tűnik a betegség hosszú lefolyása alatt.

A cikk a Budai Egészségközpont szakértőinek közreműködésével készült.