Könnyű rászokni, magas vérnyomást okoz, károsítja a szívet, túlpörgeti az agyat, és a gyomornak sem tesz jót. Nagyjából ezek a kávéval kapcsolatos leggyakoribb negatív sztereotípiák. Mi igaz belőlük?

A legújabb kutatások többsége nem igazolja a fentieket, sőt úgy tűnik, a pozitív hatások egyértelműen túlsúlyban vannak: a kávé kis mennyiségben (napi 1-2 csésze) kifejezetten jótékony hatással bír az idegrendszerre, segít elűzni a depressziót, és nem mellesleg kellemes hangulatot varázsol arra a néhány percre, ami fogyasztását övezi.

Egyetlen csésze kávé körülbelül 40-50 milligrammnyi koffeint tartalmaz, ami nagyjából ahhoz elég, hogy kávézás után kicsit felélénkülünk, mintha csak egy jó zuhanyt vettünk volna. Hatására könnyebben tudunk koncentrálni és a kreatív gondolatok is szárnyalnak.

Egyes vizsgálatok szerint ilyenkor izmaink is erősebbé válnak, összehúzódó-képességük fokozódása révén erőteljesebb tevékenységet is könnyebben tudunk elvégezni. Az elfogyasztott kávé a szervezet számos egyéb pontján fejti ki hatását, de fontos hangsúlyozni, hogy semmilyen hosszú távú egészségkárosító hatása nem ismert (természetesen, csak normál mennyiségben fogyasztva). Serkenti a tápcsatorna működését, a vesék kiválasztását, sőt, egyes belső elválasztású mirigyekre is hatást gyakorol.

A kávészemekből a pörkölés során csersav szabadul(hat) fel, amely – egyszerűen a sav természeténél fogva – az arra érzékenyeknél gyomorfájást okozhat. Ma már ennek a kiküszöbölésére is vannak technikák/készítmények, amely révén az érzékeny gyomrúak is fogyaszthatják ezt az ősidők óta ismert élvezeti szert.

A túlzásba vitt kávézásnak ugyanakkor számos, rövid- és hosszú távú mellékhatása is lehet: szapora szívdobogás, szédelgés, szorongásérzés, alvászavarok, depressziós tünetek súlyosbodása, hasmenés, gyomorsav túltermelődés, stb.

Éppen ezért, érdemes ez esetben is az arany középutat választani: a napi 1-2 csésze kávét okosan, lassan - és ha lehet - jó társaságban fogyasszuk el!

A cikk a Budai Egészségközpont szakértőinek közreműködésével készült.

Egyre többször hallani, hogy hasmenés esetén igyunk kólát, és hozzá együnk ropit vagy sósperecet, mert ezek segítenek helyreállítani a felborult folyamatokat – ez nem hangzik rosszul, de vajon igaz-e? Ahhoz, hogy ezt megtudjuk, tudnunk kell, mik azok az elektrolitok.

Mik az elektrolitok, és miért van rájuk szükség?

A felhorzsolt térd vagy a vérző könyök a szülőket két táborra osztja: vannak, akik ragtapaszért kiáltanak, és vannak, akik azt mondják, csak azt ne, a sebnek levegőre van szüksége a gyógyuláshoz. Kinek van igaza?

Bár évtizedek óta tartja magát az a nézet, hogy a seb a levegővel érintkezve gyorsabban gyógyul, mint ragtapasz alatt, ma már a szakemberek véleménye inkább az, hogy ez nem így van. Legalábbis közvetlenül a sérülés után nem. Ahhoz, hogy ezt belássuk, mindenekelőtt meg kell vizsgálnunk a sebgyógyulás folyamatát.

Horzsolásos balesetek során a bőr felső rétege - ami egyébként testünk első védelmi vonala a betegségek, fertőzések ellen – sérülést szenved. Percekkel azután, hogy ez megtörtént, már meg is kezdődik a gyógyulás folyamata, a véralvadás és a sebváladék termelődése. A seb nedvedzik. A sebváladék, amellett, hogy tápanyagot és antitesteket szállít a sebbe, egyúttal baktériumokat és elhalt sejtrészeket távolít el.

Amennyiben nem fedjük le ragtapasszal, a seb felszíne hamar kiszárad. Eközben a száraz réteg alatt egy nedves, baktériumokkal, szennyeződéssel és elhalt szövetekkel teli réteg alakul ki, ami nem tud elfolyni, így a tisztulási folyamat megakad. Ezzel szemben amennyiben a sebet ragtapasszal fedjük le, melyet rendszeresen cserélünk, akkor ezt a fertőzött réteget újra és újra eltávolítjuk, ami elősegíti a maradéktalan gyógyulást.

Egyszerűbb sérülések esetén tehát, amennyiben már nem vérzik a seb, fertőtlenítés után igenis jót tesz a ragtapasz. Ha pedig egy kis jódot teszünk a tapasz sebbel érintkező oldalára, akkor az kevésbé fog beleragadni a sebbe, így elkerülhetjük a levételkor a fájdalmat.

Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy amikor már nem nedvedzik a seb, akkor valóban levehetjük a tapaszt, ebben a stádiumban már tényleg segít a levegő.

 A cikk a Budai Egészségközpont szakértőinek közreműködésével készült.

Az emberi test működésének egyik legcsodálatosabb szerve a gyomor, amely olyan erős vegyületet termel, amely akár egy borotvapengét is felold, miközben ő maga egyáltalán nem károsodik. Hogyan lehetséges ez?

Az étkezéssel bejuttatott falat emésztése már a szájüregben megkezdődik, és az azt borító nyálkahártyán keresztül meg is kezdődik a tápanyagok felszívódása. Ezután a nyelőcsövön keresztül a falat leér a gyomorba, ahol ezek a rendkívül erős emésztőenzimek termelődnek.

Mindezt természetesen nem úgy kell elképzelni, hogy a gyomorsav, sósav csak úgy lötyög a hasunkban. Éppen ellenkezőleg! Ez az anyag csak akkor kezd el termelődni, amikor a szánkba bekerülő falat különböző idegrendszeri és hormonális reflexek útján mintegy kiváltja ennek az ingerét. Ilyenkor a gyomor falát alkotó sejtekből többek között a sósav képződéséhez szükséges ionok szabadulnak fel, amelyek ott helyben állnak össze enzimmé. Ez a sósav, a termelődő egyéb anyagokkal együtt tovább folytatja a bejutott falat már megkezdett emésztését, alkotóelemeire történő bontását. Amint az étel távozik a vékonybél felé, szintén reflexes folyamatok útján, a sósav termelődése jelentősen lecsökken.

Ahhoz, hogy a gyomor fala ezt a rettenetes emésztő hatást nap mint nap elviselje, hatékony segítséget nyújt a helyben termelődő nyák, amely védőpajzsként szolgál a tomboló enzimek ellen. Ha ennek a mennyisége valamilyen oknál fogva csökken, könnyen gyomorfekély alakulhat ki.

A reflux-betegségben szenvedők jól ismerik azt a kellemetlen, égőérzést szegycsontjuk környékén, amit a gyomorból kiáramló sósav okoz. Hosszabb távon ez akár a nyelőcső fekélyesedéséhez is vezethet, érdemes tehát a megfelelő gyógyszerekkel mihamarabb szembeszállni ellene.

Azok, akiknél sokszor fordul elő hányás (pl. bulimiások) készüljenek fel a sav ártalmas hatásaira: fogzománcuk ugyanis nem képes sokáig ellenállni, korai fogszuvasodás, fogászati problémák tömkelege lehet a betegség szövődménye.

 A cikk a Budai Egészségközpont szakértőinek közreműködésével készült.

Bizonyára sokak előtt ismerősen cseng a következő felszólítás: ne olvass félhomályban, mert elromlik a szemed! Nos, ez az állítás minden valószínűség szerint egy igencsak széles körben elterjedt tévhit. Semmi nem igazolja ugyanis azt, hogy a szem ilyen típusú terhelése komoly következménnyel járna.

Annyi bizonyos, hogy ha félhomályban olvasunk, sokkal inkább erőltetni kell a szemünket ahhoz, hogy jól lássunk. Az olvasott szöveg betűi kevésbé ütnek el a háttérként szolgáló papírlap színétől (a színek tompulnak, a kontrasztok kevésbé átütővé válnak), s emiatt nehezebb szemünknek a jelet idegrendszerünk felé továbbítani. Emiatt persze, hamarabb bele is fáradhatunk az olvasásba, de ez sem mindenkire jellemző. Gondoljunk csak bele! Régi korokban, a villamos áram bevezetése előtti időkben nagyon sokan hajnalokig dolgoztak, írtak és olvastak a pislákoló gyertyák mellett, minden különösebb szemészeti panasz vagy probléma nélkül.

Persze, aki tartósan félhomályban akarja a könyveket falni, vagy valamilyen külső kényszerítő körülmény (pl. áramszünet) ellenére nem képes lemondani az olvasás élményéről, annak nem árt beszerezni valamilyen jó minőségű szemcseppet, műkönnyet. A sötétben ugyanis, a fentebb említett okok miatt annyira próbálunk a szövegre koncentrálni, hogy jóval kevesebbet pislogunk a szükségesnél. Ennek pedig elkerülhetetlen következménye a szem kiszáradása, elfáradása.

Nem beszélve még arról az apróságról, hogy a sötétebb szobában pupillánk jobban kitágul, mint amikor egy lámpa barátságos fényénél üldögélve olvasunk. A tágabb pupilla révén nagyobb szaruhártya-felületen keresztül is átnézünk, amelyen lehetnek olyan picike hibák, amelyek ha máskor nem is, de ilyenkor igen zavarónak hathatnak.

A cikk a Budai Egészségközpont szakértőinek közreműködésével készült.