Még tartott az I. világháború, amikor egy új járvány kitörése mért újabb, minden addiginál nagyobb csapást a háborútól meggyengült Európára és a világra. Ez volt a spanyolnátha, amely három hullámban söpört végig a 20. század elején és a történelem legtöbb áldozatot követelő pandémiává vált. Cikksorozatunk első részében definiáltuk a járvány fogalmát és a baktériumok okozta járványokról volt szó, a második részben pedig a vírusok okozta járványokat szemelvényeztük.

A világtörténelem legpusztítóbb járványa 

A spanyolnáthának nevezett influenzajárvány a kutatások szerint az Egyesült Államokból, Kansasból indult és amerikai katonákkal került át Európába az I. világháború utolsó éveiben. A spanyol nevet onnan kapta, hogy a háborúban álló országok hírzárlatot rendeltek el a kór terjedéséről, ezért az első részletes beszámolók, adatok a semleges Spanyolországból származtak. A járvány kialakulásához és a pusztítás mértékéhez a háborús körülmények nagyban hozzájárultak: a tömegek mozgása, a rossz higiéniai viszonyok, a zsúfolt táborok és szálláshelyek, a gazdasági válság okozta nyomor, az elégtelen ellátás és táplálkozás milliók immunrendszerét tette próbára és gyengítette meg.

1918 tavaszán indult el a fertőzés első hulláma, amely még nem szedett sok halálos áldozatot, annál súlyosabb volt a második hullám 1918 őszén, illetve a harmadik 1919 folyamán. Epidemiológiai szakértők kiemelik, hogy szokatlan volt ennek a járványnak a terjedése, mivel általában jóval hosszabb idő szokott eltelni egy-egy járvány két tetőzése között, de a spanyolnátha egy év alatt három hullámban is jelentkezett. A vírus a lakosság 20-40 százalékát fertőzte meg. A halálesetek számát csak becsülni lehet, mivel a világháború miatt sok területen (pl. Oroszországban rövid idővel a forradalom után) még nem állt helyre a normális közigazgatás, a statisztikák kevésbé megbízhatóak voltak, több országból pedig hatékony, szervezett közegészségügy híján egyáltalán nem történt adatszolgáltatás. Abban a források egyetértenek, hogy a járvány pusztítása következtében legalább annyian, de még inkább többen haltak meg, mint a világháború csatái során. Óvatosabb becslések szerint a világon legalább 25-50 millió volt a járvány áldozatainak száma, mások szerint elérhette a 70-100 milliót is.

A spanyolnátha döbbenetes jellemzői

A kutatók azt valószínűsítik, hogy a spanyolnátha kórokozója a H1N1 antigénű influenzavírus egy különösen fertőzőképes faja lehetett.

Ennek a járványnak volt néhány olyan jellemzője, amely minden korábbinál veszélyesebbé, ijesztőbbé tette, önmagában (a háborús viszonyoktól függetlenül) is megnehezítette a járványügyi ellenintézkedéseket. Ilyen volt a fertőzés rendkívül heves lefolyása: feljegyezték, hogy utcai járókelők, a villamoson utazók estek össze váratlanul, akár holtan a gyorsan kifejlődött betegség következtében. A fertőzés ugyanis igen hamar, olykor néhány óra alatt vérzéses tüdőgyulladást okozott, emiatt a spanyolnátha halálozási rátája sokszorosa a közönséges influenzáénak. A 2,5%-ot is elérte, míg a szokványos influenzáké általában 0,1% körüli.
Meglepő volt az is, hogy a vírus nem a szokásos módon fertőzött, nem az idősebbek voltak elsősorban veszélyben, hanem a 20-40 éves aktív korosztály tagjai estek áldozatul nagyobb arányban. Erre több magyarázat is született. Egyes kutatók azt feltételezik, hogy az idősebb korosztály részbeni immunitást szerezhetett egy korábbi, kisebb H1N1 járvány során, mások viszont úgy vélik, hogy a fiatal, erősebb szervezetű betegek immunrendszere esetleg „túlreagálta” a vírust, és ez vezethetett a súlyos következményekhez. A járvány intenzitása minden korábbit felülmúlt, feljegyezték például, hogy Amerika egyes városaiban megteltek a hullaházak, a temetkezési szolgálatok alig győzték megadni a végtisztességet az elhunytaknak.

Döbbenetes volt a járvány kiterjedtsége is: minden földrészre eljutott, még a trópusokat, a délkelet-ázsiai, vagy csendes-óceáni szigeteket sem kímélte. A legijesztőbb természetesen az lehetett, hogy nem ismerték a járvány okát és ellenszerét sem, a járványügyi intézkedések – karantén, kikötőzárlat, kötelező gézmaszk viselése –, ha elrendelték egyáltalán, vagy elkésettnek, vagy eleve hatástalannak bizonyult. A megfigyelések későbbi összegzése azt bizonyította, hogy sokkal magasabb volt a halálozás azok között, akiket zárt helyen (kórház, sátrak) tartottak, mint azok között, akik – helyhiány miatt – a szabadban, a napon, friss levegőn voltak elhelyezve. Ebből tanulva, a légúti és tüdőbetegeket azóta is városon kívüli szanatóriumokban kezelik: banálisabb fertőzés esetén folyamatos friss légcserét javasolnak (még éjszaka is nyitott ablak) és amint lehet, a napon, szabad levegőn való lábadozást.

A cikk a Budai Egészségközpont szakértőinek közreműködésével készült.