Ujjaink belső, tenyér felőli oldalán a bőr felszínén az ún. bőrfodorszálakból álló bőrlécrendszer látható. Ennek lenyomata olyan genetikai sokféleséget mutat, hogy egyéni azonosításra is alkalmas, használják is már több mint száz éve a bűnüldözés és az idegenrendészet területén. Az ujjlenyomatokkal foglalkozó daktiloszkópia ez idő alatt annyit fejlődött, hogy az eszközei, eljárásai már nem is emlékeztetnek a régi, az azonosítási pontokat nagyítóval kereső eljáráshoz. Néhány érdekességet gyűjtöttünk össze az ujjlenyomatról.

 Az ujjunkon lévő bőrlécek sekély (mindössze 50-100 mikron) mélységű barázdákat alkotnak, amelynek mintázata egyedi. Többen megkísérelték fajtákba rendezni, így például az egyik csoportosítás szerint megkülönböztetnek íves, hurkos és összetett ujjnyomokat. Széles körben használják a Galton-Henry rendszert az azonosításra és nyilvántartásra. Eszerint az egyszerű fajták: ív, tornyos ív, orsós hurok, singes hurok. Összetett fajták: örvényes, oldaltömlős, középtömlős, ikerhurkos, kivételes (a többi kombinációja). Van olyan rendszerezés is, amely 39-féle csoportba sorolja az ujjlenyomatokat a jellemzőik szerint.

Az ujjlenyomatunk mintázata sérülések után is megmarad

Az egyéni sajátosságok életünk végéig változatlanul megmaradnak: ha az ujjunk mérete változik is a kisgyermekkortól a felnőttkorig, a barázdáltság mintázata azonos marad. Egyes sérülések, pl. égési sérülés, vágott sebek utáni hegek persze nyomot hagyhatnak rajta, de gyógyulás után a regenerálódott hámréteg bőrredői pontosan ugyanolyan mintázatot vesznek fel, mint ami sértetlenül volt jellemző.

Nem mindenkinek van ujjlenyomata

Ha nem is sokan, de vannak, akiknél csődöt mond az ujjlenyomattal való azonosítás: minden századik embernél fordul elő az a genetikai rendellenesség, az adermatoglífia, amelynek következtében nincs ujjlenyomata, hiányoznak a jellegzetes bőrredők. Nemrégiben egy FBI által körözött személyről derült ez ki, és ennek kapcsán nyilvánosságot látott az az adat is, hogy az útlevelet kérők közel egy százalékánál nem lehet ujjlenyomatot rögzíteni. Évente Magyarországon mintegy háromezer embernél nem tudják levenni az ujjnyomatot. 

Ez a rendellenesség nemcsak veleszületett, genetikai sajátosság lehet, hanem szerzett is: van olyan rákkezelési eljárás (a capecitabin alkalmazása), amelynek következtében mellékhatásként eltűnhetnek az egyedi azonosításra alkalmas ujjlenyomat barázdái.

Azonosítási eljárások a daktiloszkópiától a termikus azonosításig

A daktiloszkópia tudományát, az azonosításra alkalmas rendszert Galton dolgozta ki, még a XIX. század végén, és 1902-ben már a Scotland Yard bevett módszereként tartják számon. Sokáig egyszerűen képként tárolták az ujjlenyomatokat, és ezekkel vetették össze a kérdéses ujjlenyomatot. Az azonosítást az teszi lehetővé, hogy a bőrfodorszál megszakad, elágazik, kis szigetet vagy pontot képez. Ezekből az úgynevezett sajátossági pontokból, minúciákból egy-egy ujjnyomaton 80-120 ilyen sajátossági pont található; a tenyéren körülbelül 1200. 

Az ujjlenyomat azonosítás ma a számítástechnika lehetőségeit felhasználva az ún. mintaillesztő algoritmusok alapján történik, optikai leolvasás után. Ennek során már nem az ujjlenyomat képi megfelelőjét rendelik a személyhez, hanem annak bináris kóddá alakított megfelelőjét. Ez már nem alakítható vissza ujjlenyomattá, így a személyiségi jogokat is védi. Optikai leolvasót alkalmaznak például munkahelyi, vagy számítástechnikai rendszerekbe történő bejelentkezéskor.

A jelenleg alkalmazott leghatékonyabb, vagyis legbiztonságosabb eljárás a termikus azonosítás, amit katonai és nemzetbiztonsági célokra fejlesztettek ki. Ez a leolvasó nemcsak a barázdák mintáját, azonosítási pontjait, hanem a bőrredők magasságát, sőt, a mélyedések hőmérsékletét is elemzi. A legkorszerűbb berendezéseknek mindössze egy másodperc kell az azonosításhoz.

A cikk a Budai Egészségközpont szakértőinek közreműködésével készült.