Átlagos nap a műtőben: a sebész feszült figyelemmel dolgozik, minden idegszálával a feltárt területre koncentrál. Egyszer csak valaki véletlenül leejt egy műszert. Az éles hangra az operáló orvos szervezetében felszabaduló hormonok elérik a pupilla tágasságát befolyásoló idegsejteket. Mi történik ezután?

A keletkező ingerület gyorsan tovaterjed, és a másodperc töredéke alatt bekövetkezik a válaszreakció: az izmok összehúzódnak, a pupilla tágassága megváltozik, a szem fókuszpontja máshová tevődik át. Az orvos által addig élesen figyelt részlet hirtelen elhomályosul, a műtéti terület „tisztánlátása” pedig zavart szenved. A következmények pedig súlyosak lehetnek…

Hasonló problémával küzdenek még például a finomműszerészek is, s habár az általuk végzett munka ritkábban jár súlyos következménnyel, azért jócskán megnehezíti mindennapjukat ez az egyszerű biológiai reakció.

Természetesen ennek a folyamatnak is megvan a maga evolúciós története: a stressz (ami abban az esetben természetesen sokkal inkább egy kardfogú tigris támadását jelentette) hatására felszabaduló hormon tette lehetővé többek között , hogy a menekülő ősember tisztábban lássa  a távolabbi pontokat, s ezáltal gyorsabban, biztosabban meneküljön üldözője elől.

Alapesetben természetesen a fény mennyisége befolyásolja a pupilla nagyságát: kevés fény mellett a pupilla kitágul, s ezáltal több fény éri el a retinát. Erős fény esetén a pupilla összehúzódik, hogy csökkentse a szembe jutó fény mennyiségét.

Érdekes, hogy bár a két pupilla normális esetben azonos méretű és átmérőjük egyidejűleg változik, akár egészséges embernél is előfordulhat a két pupilla átmérőjének minimális különbözősége.

A cikk a Budai Egészségközpont szakértőinek közreműködésével készült.