A szerencsések ismerik azt az átmeneti érzést, amit szerelemnek hívunk. Szinte semmi másra nem tudunk koncentrálni, csakis szerelmünk tárgyára. Ennek következtében megváltozik étvágyunk, máshogy alszunk, állandóan izgatottak vagyunk, legszívesebben mindig csak a szerelmünkről beszélnénk, vele lennénk. De mi áll ezeknek az érzéseknek a hátterében? Mi történik az agyunkban, amikor úgy érezzük, hogy beleszerettünk valakibe?

A szerelem az egyik legösszetettebb emberi érzés: járhat eufóriával, intenzív boldogságérzéssel, de okozhat, különösen, ha nem viszonzott, szomorúságot és letargiát is. Amikor szerelembe esünk, alig tudjuk kontrollálni a viselkedésünket, a leghétköznapibb tevékenységeket is nehezen tudjuk elvégezni. Nehéz a munkára koncentrálni, nincs étvágyunk, alig tudunk elaludni. A szerelmes ember tudata beszűkül, nehezére esik bármi vagy bárki másra figyelni, bármi másban elmélyedni. Úgy érzi, hogy a boldogságát mindenkivel meg kell osztania, vagy éppen ellenkezőleg, hallgatag lesz és naphosszat csak álmodozik.

Hogy miért van ez, arra régóta keresik a kutatók a választ. Az utóbbi években, évtizedekben egy sor új orvosi eszköz áll a kutatók rendelkezésére, így a szerelem tanulmányozása is új lendületet kapott. Az egyik legérdekesebb tanulmány Helen Fisher New York-i antropológus, a Rutgers Egyetem kutatójának nevéhez fűződik, aki Miért szeretünk? (Why we love?) címmel könyvet is írt a témáról.

Fisher munkatársaival olyan egyetemi hallgatók agyműködését tanulmányozta, akik saját bevallásuk szerint éppen őrülten szerelmesek voltak a kutatás ideje alatt. A közel negyven kutatási alany egy része boldog szerelmesnek mondta magát és párkapcsolatban élt, míg egy másik részüket éppen elhagyták, de elmondásuk szerint ez nem változtatott azon, amit volt partnerük iránt éreztek. Ők tehát friss szerelmi bánattól szenvedtek éppen.

Szerelemhormonok működésben

Fisherék az orvosi diagnosztikában használt MRI (Magnetic Resonance Imaging, azaz mágneses magrezonancia képalkotás) segítségével vizsgálták meg a szerelmes hallgatók agyát. Vizsgálat közben fotókat mutattak a hallgatóknak ismeretlen emberekről, majd hirtelen bevágták a képek közé a szerelmük arcát is. A kutatásból kiderült, hogy akkor, amikor a szeretett személy arca bevillant, minden kísérleti alanynál ugyanazok az agyi területek mutattak aktivitást. Egyrészt az a terület, ami bővelkedik a dopamin nevű hormon felvételéhez szükséges receptorokban, másrészt az a terület, ami a dopamin termeléséért felelős. Nem volt különbség abban, ahogy a hallgatók férfiak vagy nők, boldog szerelmesek vagy frissen elhagyottak voltak.

Helen Fisherék kutatása megerősítette, hogy ha valaki szerelmes lesz, a dopaminszintje megemelkedik. Ezzel magyarázható, hogy a szerelmes ember miért étvágytalan, miért tud nehezen elaludni. A dopamint boldogsághormonnak is nevezik, mert fontos szerepe van a jutalmazásban. Akkor aktiválódik, ha valamilyen pozitív hatás éri az embert, vagy valamilyen pozitív hatásra, jutalomra számít. De a dopamin mellett a szerelmes ember oxitocin-, vazopresszin- és adrenalinszintje is magasabb lesz. Az oxitocin csökkenti a fájdalomérzetet, fokozza a bizalmat és csökkenti a félelemérzetet. Fontos szerepe van szülésnél, de orgazmus közben is felszabadul. A vazopresszin sok más mellett a kötődés érzését erősíti, az adrenalin pedig az izgalmi állapotért felelős.

A szerelmesek és a kábítószerfüggők hasonlóságai

A vizsgálatok során az is kiderült, hogy azok, akik őrülten szerelmesnek vallják magukat, hasonló tüneteket mutatnak, mint a kábítószerfüggők. Utóbbiak, ha nem jutnak droghoz, feszültek, agresszívek, esetleg letörtek és bánatosak lesznek. A szerelmes ember is éppen így reagál, ha valamilyen okból nem lehet a szerelme közelében. De a hasonlóság nem áll meg itt: az is kiderült a kutatásokból, hogy ahogy a szerelmest a szeretett személy jelenléte, úgy a drogfüggőket a szerhasználat segíti több dopaminhoz.

Mindez azonban nem tart örökké. A fent leírt intenzív, hormontermelésben bővelkedő állapot a vizsgálatok szerint maximum 30 hónapig, azaz körülbelül 2-3 évig tarthat. Utána a hormontermelés, az agyműködés visszaáll a korábbi állapotba. Nem nehéz megérteni, hogy miért van így: egyrészt ennyire intenzív pörgésben nem lehet állandóan élni, másrészt körülbelül ennyi idő kell, hogy a szerelem gyümölcse megfoganjon, megszülessen és járni, beszélni tudó kis lénnyé váljon. Persze a felnövéstől még ekkor is messze van, és szülei elkötelezett párkapcsolatára szüksége van továbbra is, de a természet már nem akarja mindenáron egyben tartani a párt. Innentől szerencsés esetben az eufória helyét átveszi az értékközösségen alapuló elkötelezettség.

A cikk a Budai Egészségközpont belgyógyász szakorvosainak közreműködésével készült.