Az orvostudomány fejlődésében hatalmas mérföldkőnek számított a mesterséges immunizáció, vagyis a védőoltások felfedezése. Ezeknek köszönhetően mára számos megbetegedés megelőzhetővé és elkerülhetővé vált. Mit érdemes tudnunk a védőoltások hatásmechanizmusáról?

Ha valaki átesik egy fertőzésen, annak szervezetében bizonyos ideig védettség alakul ki az adott fertőzéssel szemben. Az emberi szervezet védelmi rendszere ugyanis képes „emlékezni” az egyszer már leküzdött kórokozófajta (pl. vírus vagy baktérium) jellegzetes antigénjére, felismeri azt. Újbóli fertőzés esetén azonnal megkezdi a megfelelő ellenanyagok termelését. Ez a tapasztalat vezetett az orvostudomány egyik legjelentősebb felfedezéséhez, ahhoz hogy a szervezet specifikus ellenállása, immunitása legyengített vagy elölt kórokozót, vagy annak egy részét tartalmazó vakcina alkalmazásával mesterségesen is előidézhető. A védőoltásra használt vakcina nem, vagy csak kevésbé fertőzőképes kórokozót tartalmaz, így a betegség nem alakul ki.

Az immunrendszer azonban ugyanúgy reagál, mintha fertőzőképes kórokozó támadta volna meg, ellenanyagot termel, és később egy esetleges valódi fertőzés esetén már felismeri az antigént, és hatékonyan képes védekezni ellene. A védőoltások rendszere a leghatékonyabb módszer egy ország, egy közösség fertőző betegségek elleni védelmére. Ha ugyanis a lakosság elég nagy arányban kapta meg az adott védőoltást, vagyis megfelelő az átoltottság, akkor az ún. nyájvédelem azokat is megvédi, akik valami miatt nem részesültek a védőoltásban, például az újszülötteket.

Az első védőoltás a himlő ellen

A mesterséges immunizációnak meglepően nagy múltja van: már az i.e. I. évezredben, Indiában és Kínában próbálkoztak vele. Azt tapasztalták ugyanis, hogy ha a himlős beteg hólyagváladékának vagy pörkjének bőrbe való dörzsölésével megbetegítettek valakit, akkor az illetőn a betegség a szokásosnál jóval enyhébb tünetekkel jelentkezett, nem halt bele és a későbbiekben már nem kapta el a fertőzést. A himlő nevéről (variola) kapta az eljárás a varioláció elnevezést. Jóval később, a XVII-XVIII. században Európában és Amerikában is voltak a variolációra próbálkozások, de a kezdetleges körülmények miatt ez az eljárás nem volt biztonságos.

A védőoltás felfedezőjének Edward Jennert tekintik, aki felfigyelt arra, hogy a tehénhimlővel (variolae vaccinae) megfertőződött fejőlányokat az emberi himlő elkerülte. Egy nyolcéves kisfiún végzett kísérlet segítségével 1796-ban bizonyította az oltás sikerét: a tehénhimlős hólyagból vett váladékkal „beoltott” gyerek immunisnak bizonyult az emberi, vagyis a rettegett fekete himlővel szemben is. Jenner felfedezése csak jóval később vált elfogadottá, de végső soron ennek köszönhető, hogy mára a korábban pusztító, halálos fekete himlő járványok megszűntek, a XX. században (1979-ben) a WHO himlőmentesnek nyilváníthatta a Földet.

A védőoltás lett a megelőzés (prevenció) egyik legfontosabb eszköze

Az orvostudomány a himlőnél alkalmazott mesterséges immunizációt számos betegség ellen eredményesen alkalmazta. A fejlett országokban a gyermekkori, kötelező védőoltások rendszerével sikerült elérni a legsúlyosabb gyermekbetegségek visszaszorulását. Ilyen kötelező oltás a BCG a tuberkulózis ellen, majd 3-5 hónapos korban a DPT (diftéria, tetanusz, pertussis, azaz torokgyík, szamárköhögés, B csoportú H. influenzae, a gyermekbénulás), a tüdőgyullaáds (pneumococcus), később a kanyaró, mumpsz és rubeola, 2019 óta a bárányhimlő elleni oltások. A csecsemőkorban adott oltások egy részét idősebbeknél emlékeztető oltás formájában ismétlik. A korszerinti oltási programnak része az agyhártyagyulladást, a hepatitis B és a kötelezően felajánlandó HPV (human papillomavírus) elleni oltás is. A felnőttek számára is vannak ajánlott (pl. az aktuális influenza elleni) és foglalkozás, utazás kapcsán kötelező védőoltások. Ez utóbbi, például a trópusi országokba utazók számára a sárgaláz elleni oltás lehet.
A gyerekek számára adandó kötelező és választható védőoltásokról, valamint a felnőtteknek javallott és az utazással kapcsolatos védőoltások részletes leírásáért látogasson el a www.vedem.hu weboldalra.

Aktív és passzív vakcina

A védőoltások lehetnek aktívak és passzívak. Az aktív oltás esetében a vakcina tartalmazza a kiváltó kórokozót (élő, gyengített vagy elölt, inaktivált formában) így a megbetegedést nem váltja ki, de az oltott személy immunrendszerét (celluláris) és humorális válaszra, ellenanyagok termelésére serkenti. Az „aktív” jelző arra vonatkozik, hogy ilyenkor a szervezetünk aktívan részt vesz a védettség kialakításában. A passzív oltás nem az immunrendszer aktivitására számít, hanem kész, specifikus ellenanyagot (antitestet) tartalmaz, amelyet ellenanyagokkal rendelkező személyek vérsavójából állítanak elő. Ezt alkalmazzák legyengült immunrendszerű páciens esetében, akinek a szervezete nem képes az ellenanyag termelésre. Az immunitás kialakulásához az oltást követően bizonyos idő, többnyire két hét szükséges, és ismételt, emlékeztető oltásokra is szükség lehet.

Új védőoltás kifejlesztése

Egy-egy új védőoltás kifejlesztése hosszabb időt vesz igénybe, szigorú protokoll alapján történik. Első lépésként azonosítani kell a kórokozó antigénjét, amely aztán képessé teszi a szervezetet arra, hogy felismerje az adott kórokozót, és képes lesz kiváltani a kórokozóra megfelelő immunválaszt, a specifikus ellenanyag termelését. Az antigént ezután először állatkísérletekben tesztelik, és csak azok eredményessége után kezdődhet több fázisban a humán kipróbálás, ezt követi a törzskönyvezés folyamata, majd az engedélyezés és a forgalomba hozatali engedélyezési eljárás, és csak mindezek után indulhat meg a gyártás. Így, új, eddig ismeretlen kórokozó esetében mindez évekbe telhet.

A cikk a Budai Egészségközpont szakértőinek közreműködésével készült.