A testtudat azon képességünk, amellyel képesek vagyunk saját testünket térben statikus állapotában és mozgásban is érzékelni, irányítani, kontrollálni.

A testünk helyzetének érzékelésére nem egyetlen érzékszerv szolgál, hanem testszerte számos helyen, az egyes testrészek izmaiban, ízületeiben és az inakban lévő érzékelők – az úgynevezett proprioceptorok – értesítik folyamatosan, idegpályákon keresztül az agyat az adott testrész pillanatnyi helyzetéről.

Az izomrostok közé ágyazott, néhány milliméteres nagyságú izomorsók érzékelik az izmok hosszúságának megváltozását. Nemcsak az izom nyújtottságának, feszítettségének a mértéke fontos adat, hanem az is, hogy az izom most van-e épp a nyújtási fázisában, vagy a megnyújtott állapot már állandósult, statikussá vált. A dinamikus és statikus feszítettség megkülönböztetését az izomorsó kötőszöveti tokján lévő kétféle idegvégződés teszi lehetővé.

Az ízületi receptorok érzékelik az ízület helyzetét normál mozgás során, és akkor a legaktívabbak, ha az ízület eléri a mozgástartományának határát: ilyenkor védő szerepet is betöltenek, a jelzéssel megakadályozzák, hogy az ízület túlfeszülve károsodjon. A bőrben is vannak receptorok, amelyek érzékelik a bőr feszülését, illetve lazaságát, ami tájékoztatja az agyat a végtag hajlásáról, az ízületek állásszögéről.

Az agy mint integrátor

Az érzékelőkből az információ az idegpályákon keresztül jut a gerincvelőbe, majd az agytörzsbe, az agykéregbe és a kisagyba. Ez a folyamatos (proprioceptív) ellenőrzés teszi lehetővé a mozgató- (szomatomotoros) rendszer hibátlan működését, hiszen a mozgást irányító, koordináló agynak állandóan pontosan tájékozódnia kell a mozgást végrehajtó izmok, ízületek, inak állapotáról, helyzetéről.

Az agy integrátorként működik: a receptorokkal a test egészét képes felmérni, összesíti a beérkezett információkat, és egyesíti a többi érzékszerv (látás, hallás, szaglás, tapintás) által nyújtott adatokkal is, így meghatározza, értelmezi a test helyzetét. Az agykéreg irányítja ennek a folyamatnak a tudatosuló részét, lehetővé téve az akaratlagos mozgást. A nagyagy alatt, illetve mögött lévő kisagy pedig a mozgásunk, testtartásunk nem tudatosuló elemeiről gondoskodik.

Azokon a testrészeken van több receptor, és azoknak van nagyobb szerepe az agyi folyamatokban, amelyekkel finomabb mozgásokat is végzünk, így például a kézen lévő receptorok árnyaltabb jelzéseket képesek küldeni az agynak, mint például a hátizomban lévők.

Az egyensúly érzékelése

A fej mozgásának, helyzetének, a teljes test egyensúlyának kontrollját az egyensúlyszervünk végzi, amely a belső fülben, három félkörös, egymásra merőleges ívjáratban helyezkedik el. A fej térbeli helyzetéről a folyadékkal telt labirintus-szerv egyik része, a tömlőcske és a zsákocska ad információt – ez a statikus egyensúlyérzékelés. A dinamikus egyensúlyérzékelésről az ún. ampullában lévő, szőrsejtekkel ellátott receptorok gondoskodnak: a fej mozgása során az ívekben lévő folyadék elmozdulását érzékelik, és erről indítanak ingerületet, információt az agyba. Az agy hangolja össze az egyensúlyszervből jövő információkat a szemből és a testérzékelő, proprioceptív receptorokból jövő ingerekkel.

Több betegség, elváltozás okozhat egyensúlyproblémákat, amelyeknek a leggyakoribb tünetek az émelygés, szédülés. Ezekben az esetekben legtöbbször nem az egyensúlyszervvel vagy a receptorokkal van baj, hanem az agyi központokban keletkezik valamilyen okból zavar.

Testkép az agyban

A saját test érzékelése, a testtudat, a testséma, a testkép kialakulása az agyban bonyolult folyamat eredménye, és nem csak a tájékozódáshoz, a mozgásfejlődéshez kapcsolódik, hanem fontos szerepe van a lelki és szociális tényezőkben is, befolyásolja az önismeretet, önértékelést, a társas kapcsolatokat is. Az első hónapokban a csecsemő megtapasztalja, mozgás, érintés és látás útján felfedezi saját testét, kezét, lábát. A mászni, járni tanuló gyerek testhelyzet érzékelése még bizonytalan, de a rosszul sikerült kísérletek is gazdagítják a tapasztalatait saját testéről, korlátairól.

A testérzékelés zavara súlyos problémát jelenthet. Például sok végtag-amputáción átesett beteg szenved az ún. fantomfájdalmaktól. Az agy ugyanis úgy értelmezi azt, hogy nem jönnek ingerületek az elvesztett végtagból, mintha az el lenne szorítva, és az idegek fájdalommal reagálnak erre a helyzetre.

A cikk a Budai Egészségközpont neurológus szakembereinek közreműködésével készült.